6. fejezet - Álmok

6.

Álmok

„Ezeregyéj forog át agyadon,

úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,

ahogy téged álmodik valaki.”

(Szabó Lőrinc)

A fiú láncra verve hasalt a szűkös, sötét cellában. Magzatpózba kuporodott, és kezeivel nyújtózva próbálta megérinteni a hideg, nyirkos falat, mintha abban reménykedne, hogy ha eléri, kiszabadul. Ruhái véres cafatokban lógtak rajta, ajka felhasadt, arcát karmolások tarkították. Szaggatottan lélegzett, de élt. Csak ez számított.

Megpróbáltam kivenni, hogy hol lehet, azonban hiába keresgéltem ismerős jelek után, nem találtam semmit. Mélyen volt, messze tőlem, elrejtve, bebörtönözve, n pedig erős késztetést éreztem, hogy felkutassam.

Álmodtam! Ilyen intenzívet még soha, Jesse-ről sem, pedig mágnesként vonzódtam hozzá, akkor is, ha legszívesebben elmenekültem volna a közeléből.

Váratlanul felemelte a fejét. Még álmomban is meg tudtam állapítani, hogy erőlködik: valamit látni akart. Kínjában beharapta az ajkát. Vér serkent ki, ám ő akkor sem tágított, megtámaszkodott és rám nézett. A tekintetünk találkozott, és döbbenten hőköltem hátra.

A legcsodálatosabb a szeme – gondoltam hevesen zakatoló szívvel.

Zafírkék volt, egyszerűen gyönyörű.

*

– Gideon Amberlynek vannak várbörtönei? – támadtam le rögtön szegény Anne-t, akit a konyhában találtam.

Az anyjával krumplit pucoltak és halkan beszélgettek, bizonyára olyasmiről, amit nem szívesen kötöttek az orromra. Amint megjelentem, egyből elcsendesültek, Anne pedig zavarában elpirult.

Mrs. Jackson kérdőn pillantott fel.

– Miért kérdezed?

– Csak úgy! – vágtam rá, de még én is kiéreztem a saját hangomból az izgatottságot.

Az álmom olyan élénk volt, hogy egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Ahogy felkeltem, épp hogy csak felöltöztem, máris rohantam, hogy kifaggassam a Jackson család valamelyik tagját. Sejtettem, hogy ha Jesse-hez fordulok, ő úgyis elzavar.

„Jobb, ha nem tudsz semmit, Gerda!”, és ezzel a mondatával annyira fel tudott idegesíteni, hogy csak na!

Azért hozott ide, mert a segítségemre volt szüksége. Legalábbis ezt állította. De az ég világon semmilyen információt nem osztott meg velem, akkor mégis hogy a fenébe segítsek rajta? Hogy mentsem meg az életét, ha valóban az forog kockán, mégse tudok semmit? És miért nem hajlandóak megválaszolni a kérdéseimet?

Mindenki átvert, és Jesse hazudott a legtöbbet, ez nem is kérdéses. Zsuzsa – Susanne Parkhurst, ahogy valójában hívják – pedig, apa fiatal barátnője, akit úgy gyűlöltem... Furcsamód, melegség öntötte el a szívemet, ahogy a vörös hajú lányra gondoltam. A lány, aki behálózta az apámat, hogy megvédjen a legnagyobb ellenségemtől: a Mészárlótól. Anne annyit elárult, hogy a Mészárló a legprofibb bérgyilkos, akiről valaha hallottak, akárki bérelte fel, soha nem csalódott; kivételes tehetségű személy, aki sose hibázik, mindig tökéletes munkát végez.

Hát ő az én ellenfelem: a Mészárló, aki fél tőlem, hisz nem véletlenül küldte maga helyett az ölebét, a Vadászt – a másik bérgyilkost.

A sorsom megpecsételődött. Többen akarják a halálomat, mint ahányan azt, hogy életben maradjak, Jesse pedig egyenesen retteg attól, hogy elfognak és megölnek. Három nappal ezelőtt a két tenyere közé vette a kezem, és a pillantása olyan szívszaggató volt, hogy kis híján sírni kezdtem. Alig tudtam visszatartani icsordulni vágyó könnyeimet, miközben csak állt ott, az arcomat fürkészve. Úgy tanulmányozta, mintha minden vonásomat az emlékezetébe akarná vésni. Leírhatatlan érzés volt.

– Szóval vannak várbörtönök vagy nincsenek? – kérdezősködtem. – Sőt! Egyáltalán van vára, vagy csak egy hatalmas kúriája... Bár, ha már itt tartunk, a kúriáknak is vannak pincéik, lehet, hogy...

– Gerda! – szakította félbe Anne idegesen. – Miről beszélsz?

Nem álltam meg a mosolygást.

– Őszintén? – mire Anne bólintott. – Fogalmam sincs! – azzal hátat fordítottam neki, és visszasiettem a szobámba.

Pokolian fájt a fejem. A családomra gondoltam, és arra, hogy vajon mi történik ezekben a percekben otthon. A saját dimenziómban, ahol az elmúlt tizennégy évet leéltem. Haza akartam menni. Olyasfajta honvágyam támadt, amilyet elképzelni sem tudtam. Legszívesebben felugrottam volna, és azonnal hazarohantam volna, ha nem kellett volna hozzá Jesse segítsége. Abban a pillanatban nem érdekelt a világának sorsa, még ő maga sem, csak a vágy éltetett, hogy újra láthassam Dorinát, a kishúgomat, Judit nénit, Annát, apát... Az osztálytársaimat: Zolit, az elviselhetetlen Laurát, a legjobb barátnőmet, Krisztát, Horváth Évát, a legkedvesebb tanárnőmet, mindenkit!

De a fiú emlékképe bekúszott az elmémbe. A fiú, akit valószínűleg megkínoztak, aki lehet, hogy azért szenved, mert ismeri Breemanéket, vagyis... ismeri Jesse-t, a fattyút, az örököst.

Eszembe jutott, hogy rákérdezek Jesse-nél, hátha meg tudja mondani, ki az álombeli fiú, de hamar elvetettem a gondolatot. Jesse semmit nem árult el, és ez a valaki biztos abba a kategóriába tartozhat, akiről nem szerezhetek tudomást. Elkönyveltem magamban a kudarcot, majd végigfeküdtem az ágyamon. Felidéztem a rég eltemetett emlékeimet, az anyámat, aki oly' titokzatosan veszett el, és várakoztam. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy itt, ezen a különlegesen helyen, idővel minden kérdésemre választ fogok kapni.

Amikor fél órával később Jesse belopakodott a szobába, ugyanígy talált. Az első hangok hallatára felültem, és bevágtam egy dühös fintort, mikor ránéztem.

– Aliciánál voltál? – érdeklődtem köszönés helyett, meglehetősen morcosan. Senkivel nem voltam még ilyen mogorva, de Jesse Breeman képes volt arra, hogy a legrosszabbat is kihozza belőlem.

Jesse felsóhajtott.

– Miért van az, hogy mindenki tudja?

– Remélem, ez költői kérdés volt – vetettem oda morogva, mire megeresztett felém egy széles vigyort.

– Megnyugodhatsz, nem várok rá választ!

– Én viszont igen – mondtam, miközben felálltam. – Csak sajnos nem erre, hanem másra: az összes kérdésemre, amit eddig feltettem neked.

Összevonta a szemöldökeit, és megkerülve körülnézett a szobában. Úgy viselkedett, mintha nem tudna semmiről.

– Melyik kérdésedre kell, hogy válaszoljak?

Elgondolkozó arcot vágtam, majd az ágyamra böktem. Jesse engedelmesen helyet foglalt, egy szót sem mondott. Széttárta a karjait, és megpaskolta a combját.

– Gyere! – súgta, mire az ölébe ültem; idegeskedve kezdtem tördelni a kezeimet.

Végigsimított a hajamon és hallgatott. Sosem volt még ennyire türelmes, mint most, amitől csak idegesebb és feszültebb lettem. Igazából fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, melyik kérdésemet tegyem fel előbb – és arról sem volt sejtésem, hogy vajon válaszolni fog-e rájuk, vagy csak szórakozik velem.

– Azt mondtad, én csak a támpontot adtam – szólaltam meg végül óráknak tűnő percek múlva; hangom a puszta suttogásnál is halkabb lehetett, ugyanis Jesse úgy hegyezte a fülét, mint aki süket.

– Ez így is van.

– De idehoztál, Jess. Azt is hozzátetted, hogy csak én segíthetek rajtatok! Hogyan? – fakadtam ki. Kétségbeesetten markoltam az ingébe, miközben lágyan simogatta a hajamat. – Ha nem változtathatom meg, amit egyszer leírtam – és ha ráadásul nem is ugyanaz történik, gondolva a jameses esetre –, akkor mi értelme, hogy itt legyek? Itt mit tudok tenni?

Jesse elfintorodott és félrenézett.

– Tudtam, hogy nem fogsz rá válaszolni – mondtam csalódottan; kikászálódtam az öleléséből.

– Várj! – kapta el a karomat. – Kérlek, várj!

Annyira felpofoztam volna magamat! Irányított, és ez nagyon nem tetszett.

– Igen? – néztem vissza felhúzott szemöldökkel.

– Kérlek, várj – ismételte meg Jesse, mintha nem hallottam volna, amit előzőleg mondott, aztán intett nekem, és újra a karjaiba zárt. A fejemet a mellkasára vonta, mélyen magába szippantotta az illatomat. – Sejtelmed sincs, mekkora veszélyben vagy, Gerda, te nem érzed a Mészárló és a Vadász jelenlétének erősségét! – Elhallgatott, csak hogy még erősebben szorítson magához. Utána megfordított: ajkaival végigsimogatta az arcomat, majd a számat. – Nem azért nem beszélek, mert ki akarok veled szúrni, hanem mert féltelek, hát nem érted?

Nem válaszoltam, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Megfordult a fejemben, hogy Jesse csak szórakozik, ahogy mindig is tette, de annyira őszintének tűnt, hogy a végén nem kételkedtem a szavaiban. Csak bólintottam, aztán beharapta az alsó ajkam, és oldalra néztem, hogy ne lássam az arcát, miközben engem figyel.

– Mit vársz tőlem, Jesse Breeman? – kérdeztem végül beletörődve a tudatlanságomban, mire halkan felnevetett.

– Egyelőre csak azt, hogy itt legyél, Gerda. Itt, a házban, ahol biztonságban vagy, ahol nem eshet semmi bajod.

– Hát rendben – egyeztem bele kelletlenül. – Gondolom, hagynom kell, hogy tedd, amit tenned kell.

Jesse biccentett, mire folytattam.

– És ha jól sejtem, akkor egy darabig ez is homályban marad, igaz?

Elmosolyodott.

– Elégedj meg annyival, hogy a Mészárló után nyomozok. – Láttam rajta, hogy viaskodik a gondolattal, hogy elmondja-e vagy nem, végül azonban mégis hozzátette egy kacsintás kíséretében: – Tudod, van egy jó segítőm!

– Kitalálom, csak nem Alicia Parkhurst? – fintorogtam.

– Alicia kedves lány – komorult el Jesse. – Kedvelem őt.

– Kedveled?

– Féltékeny vagy? – kérdezett vissza gúnyosan, mintha csak belőle állna a világ... Hatalmasat sóhajtottam, hogy türtőztessem magamat.

– Mindenképp – biztosítottam viccelődve, aztán megböktem. – Azt állítod, hogy tetszik neked Alicia, miközben engem csókolgatsz és ölelgetsz? – pislogtam rá ártatlanul, mire elkerekedett a szeme. Ugye, nem most esett le neki, hogy kicsit intim a kapcsolatunk?
Végül csak ennyit mondott.

– Nem igazán. Nem állítottam azt, hogy Alicia az életem értelme.

Felnevettem.

– Ugyan, Jess, kit akarsz hiú ábrándokkal hitetni? Alicia és te... Ti ketten... – Annyira zavarba jöttem, hogy ilyesmikről beszélgetek egy fiúval összezárkózva, kettesben!, hogy idegesen karmoltam meg magamat, hogy észhez térjek. – Tudom, mit műveltek! – jelentettem ki diadalittasan, miután rájöttem, hogy melyik a megfelelő megfogalmazás. Jesse érdeklődve vonta föl a szemöldökét.

– Igazán? És mit művelünk?

Elpirultam és félrenéztem.

– Mindenfélét – adtam kitérő választ, mire nevetni kezdett.

– Foglalkozz inkább azzal, hogy rendezkedj be! – javasolta. – Én addig megpróbálom kideríteni, hogy kik kérték a Mészárló segítségét és hogyan léptek vele kapcsolatba... Ha szerencsénk van, talán sikerül lelepleznünk!

– Na, persze – törtem össze az álmait gúnyosan. – Az esély erre nulla, Jesse. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már réges-rég rájöttek volna, hogy ki is ő!

Jesse elhúzta a száját.

– Drágám, higgy nekem: én meg tudom fejteni a Mészárló titkát.

Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom vele. Anne szerint Jesse a legmakacsabb fiú a világon. Kénytelen vagyok megtoldani ezt az állítást: az egész univerzumban. Feladtam, hogy megértessem vele, miért lehetetlen ez az ügy; inkább átöleltem, és azt kértem, hogy vigyázzon magára! Emlékezve, hogy milyen fiúnak alkottam, magamban eldöntöttem, hogy felesleges időpazarlás volt mindez, Jesse úgyis a saját feje után fog menni és bajba fog keveredni. Ez ő. Ezért hasonlítunk annyira.

– Bízz bennem, Gerda!

– Megpróbálok...

Nem szóltam neki a titokzatos álmaimról, a szirtről, amiről korábban álmodtam, a fiúról, aki most kísértett először, pedig éreztem, hogy jó nyomon járok. A megérzés, hogy Gideon Amberly börtönében lehet, teljesen a hatalmába kerített. Miközben Jesse-vel beszélgettem, nem tudtam kiverni a fejemből a fiút, akit lehet, hogy ezekben a percekben is kínoznak – és a zafírkék szempár... egy életre megbabonázott. Túlságosan is ismerős volt, mintha...

– Hé! Minden rendben? – suttogta Jesse, és felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.

– Ó, hogyne – bólogattam nem túl meggyőzően, majd elmosolyodtam. – Fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Fáradt? – ráncolta össze a homlokát Jesse. – Biztos ez a másik dimenzió kavart meg ennyire... Rengeteg alszol!

– Valamivel csak el kell töltenem az időt – mondtam vállat vonva. – Ha már nem csinálhatok semmit...

Jesse felnevetett.

– Aliciához csak nem vihetlek, Gerda!

– Ha kényszerítenél, akkor sem tudnál – morogtam vissza sötéten, arra gondolva, hogy mit tennék, ha egyszer találkoznék Aliciával, a lánnyal, akit szintén én álmodtam meg. Azon morfondíroztam, vajon olyan, mint amilyennek elképzeltem?

Elfordultam Jesse-től, és elköszöntem tőle. Gondolkodási idő kellett, de azonnal. Úgy éreztem, beleőrülök, ha nem tehetek valamit! Henrietta nénémre gondoltam, az anyámat körülölelő rejtélyre, és miközben Jesse magamra hagyott, dühödten huppantam le az ágyamra: egyedül maradtam. Megint. Mindig.

*

– Hol vannak, hol vannak? – mennydörögte Gideon Amberly, és belerúgott a földön kuporgó fiú véres testébe. Az bágyadtan nézett a fölé tornyosuló férfira, majd nagyot nyögött.

– Nem tudom – szűrte a fogai között a szavakat, mire Amberly a magasba emelte a sétapálcáját.

Felsikoltottam, mikor lesújtott: egyszer, kétszer, háromszor. Hússzor.

– Utoljára kérdezem: hol vannak? – Amberly ajkai kegyetlen vigyorra húzódtak. – Áruld el, és megkegyelmezek neked!

– Soha!

Amberly csettintett egyet.

– Jobban jártál volna, ha engedelmeskedsz – suttogta ridegen. Felszisszentem a hazugságot hallva; Amberly arcából könnyedén olvasni lehetett, és tudtam, hogy nem mond igazat, amikor folytatta: – Nem szenvedtél volna sokat. Megígértem.

A fiú elnevette magát.

– Ismerjük egymást, Mr. Amberly... – mormolta elhaló hangon. – Mindketten tudjuk, hogy most is hazudott.

A férfi nem válaszolt. A sötétből egy alak bontakozott ki, éjfekete, csuklyás köpenyébe burkolózott, és mélyen elrejtette az arcát, nehogy valaki észrevehesse. Amberly ránézett és bólintott; elhátrált a cellától, és utat adott az érkezőnek.

– Ő az? – kérdezte suttogva a titokzatos idegen, és nemtörődöm módon a fiú felé bökött. Látszott rajta, hogy nem érdekli a sorsa.

A szívem a torkomban dobogott. Borzalmas érzés kerített hatalmába: egy gondolat, ami azt súgta, hogy segítenem kell. Ez az én feladatom, a fiú, akit meg kell mentenem. De ki ő? Hol van? Ki ez az alak, és mit akar tőle? Ezért tartja fogságban Gideon Amberly? Miatta?

– Válaszoljon, uram, ha egyszer feltettem egy kérdést! – csattant fel a köpenyes.

– Igen, ő az – mondta Gideon, arca megrándult a tiszteletlen hangnem hallatán.

– Köszönöm, uram! Most kérem, hagyjon minket magunkra!

– Na, de...

– Távozzon, uram! – ismételte meg hűvösebben az idegen, tekintete villámlott, ahogy Amberlyre nézett.

– Nem azért hívtam ide, hogy...

– Nem azért jöttem ide – vágott közbe ökölbe szorított kezekkel –, hogy az ön prédikációit hallgassam! A legjobbat akarta! Megkapta! Itt vagyok! Ha megkérhetem, most távozzon, Mr. Amberly, vagy nagyon meg fogja bánni! – A nyílt fenyegetés meghozta a kívánt eredményt, Gideon Amberly fejet hajtott, és sebtében bólintott egyet, majd elhátrált az alaktól.

– Tegye, amit jónak lát, Mészárló!

A bérgyilkos felnevetett, hideg, érzelemmentes hangjától felállt a hátamon a szőr. A gyomrom azonnal tótágast állt, öklendezve fordultam el az alaktól.

Hát végre találkoztunk, Mészárló – gondoltam magamban. – Ha csak álmomban is, de végre megismerhettelek!
Ebben a pillanatban rám nézett, én pedig hátrahőköltem ijedtemben. A csuklya lehullott a fejéről, és ekkor megláttam az arcát. Döbbenten kiáltottam fel! Ismertem őt.

Most vad, dühös tekintetét az enyémbe fúrta, és fogva tartott, míg a véresre vert fiú köhögni nem kezdett, ezzel zökkentve ki őt a koncentrálásból. Leguggolt a fiú mellé, és félresöpörte az izzadt, sötétbarna tincseket.

– Szervusz, Harrison – suttogta halkan, majd felnézett. A tekintetünk újra találkozott, és miközben ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak, Harrison felkiáltott fájdalmában. Az aprócska tőr háromszor pördült meg a levegőben, mielőtt lecsapott volna. Vér serkent ki, a fiú pedig levegőért kapkodott a pokoli kíntól. A bérgyilkos most rám mosolygott. – Gerda... Nemsokára megtalállak!

A hangjától borsódzott a hátam. A falig hátráltam, ám nem követett; csak nézett, nézett és nézett, és közben megvillant a sötétben a penge.

– Meg foglak ölni, Gerda!

Felsikoltottam.