5. fejezet – Ha fény derül a titokra...

5.

Ha fény derül a titokra...

„Bármerre indultam is az életben, minden út hozzád vezetett.”

(Paulo Coelho)

Édesanyám egyszer azt mondta, hogy az álmaink különlegesek, és egy olyan világot rejtenek el, ami csak a miénk, s arra vár, hogy felfedezzük. Igaza volt, mint oly' sokszor.

Álmomban egy sziklaszirt szélén álltam, és lélegzetvisszafojtva, széttárt karokkal hajoltam előre, hogy lássam a háborgó óceánt. A hajam lobogott a hirtelen feltámadó szélben. Volt valami misztikus, egyben hátborzongató dolog, ahogy mozdulatlanul néztem a vakító kékséget. Valaki figyelt!

Félelem cikázott végig a testemen, azonban hiába forgolódtam, nem láttam a leskelődőt. Egy röpke megérzés tudatta velem, hogy nem tartózkodom egyedül. És akkor az a valaki, az a sötét ruhás alak, akit eddig körülölelt a néma csend, hátulról rám vetette magát, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, torkon ragadott.

Penge villant a kezében, visszatükröződött róla a hold halovány fénye, majd éreztem, ahogy végighúzza a nyakamon.

Felsikoltottam.

*

– Nem hiszem el, hogy elájult!

Gúnyos heherészésre ébredtem. Az idegesítően bosszantó hangocska tovább folytatta a szekírozásomat, miközben jót nevetett. Valaki, legnagyobb örömömre, a hátára vághatott, mert pár perc elteltével fájdalmasan felnyögött, aztán elcsendesült. Helyette egy idősebb férfi szólalt meg.

– Nem hinném, hogy így öltözködnek a hölgyek abban a másik világban! – Hangjából sütött az undor és a mély megvetés.

– Elhallgassatok, mindketten! Mindjárt felébred.

Amikor végre valahára kinyitottam a szemeimet és megtörtem a feszült várakozást, tudatosult bennem, hogy egy rozoga ágyon fekszem, félhomályban. A szobában, egy kis asztal körül hárman ültek: egy középkorú férfi, a szakasztott mása, csak fiatalabb kiadásban, és egy hihetetlenül gyönyörű lány – ő csendesítette le a nyugtalan kedélyeket.

– Felébredt. – A fiú elégedetten pattant fel és fordult a férfihoz, amint észrevette, hogy magamhoz tértem. – Most már mehetek, apa?

A férfi nagyot sóhajtott. – Képes lennél a nővéredre hagyni ezt a szerencsétlen lányt? – bökött felém udvariatlanul, miközben szigorúan összevonta szemöldökeit. – Maradsz!

– Annelise csak nem olyan ostoba, mint a többi falusi lány – tiltakozott azonnal a fiú, aztán félrebillentette a fejét, és elgondolkozva végigmérte állítólagos testvérét. – Elnézést, tévedtem. Pontosan ugyanolyan – jelentette ki végül, mire az apja biccentett.

Annelise Jackson méltatlankodva felkiáltott. Úgy festett, ahogy elképzeltem: magas volt, karcsú és tökéletes. Hosszú aranyhaját kiengedve hagyta, szemei ezüstös szikrákat szórtak. Rongyos, halványkék ruhát viselt, cipőjét útközben elhagyhatta: meztelen talppal suhant felém – harisnyát nem hordott. Mellém térdelt, majd csípőre tette a kezeit, és visszafordult apjához.

– Hagyod, hogy így megalázzon, apám? – kérdezte dühösen, arca jól láthatóan kipirult. Mr. Jackson vállat vont, mire Annelise dúlva-fúlva megrázta a fejét, és hátat fordított apjának. – Menjetek csak nyugodtan, bízzátok rám és Esmére az ápolását.

A fiú megeresztett egy kaján vigyort nővére felé: gúnyosan felröhögött. Mr. Jackson elfojtott egy mosolyt, míg az ajtóhoz lépett.

– Hol van Esme? – Annelise éles hangja megállította a két menekülőt. Az államra támaszkodva, feltornásztam magam az ágyban. Kíváncsian összevontam szemöldökeimet, és körbenéztem.

A kör alakú szoba kicsi volt. Egyetlen egy ablakkal rendelkezett, az szolgáltatta az összes fényt. Egy régies, faragott ruhásszekrényt helyeztek az egyik sarokba, a másikba pedig egy polcot: a rajta levő könyvekkel valaki dominót játszhatott, ugyanis az összes eldőlve feküdt.

– Apa, ő bezzeg lemehet a faluba, én pedig nem? Ez igazságtalanság! – fakadt ki Annelise.

Mr. Jackson a fia felé fordult. – Per, hol van a testvéred? – mire a fiú Anne-re mutatott.

– Itt áll előtted, apám.

Annelise dühödten felszisszent.

– Én megmondtam, hogy kiszökött – jelentette ki diadalittasan.

A férfi biccentett lányának, majd rám nézett, mielőtt távozott volna. Egy röpke pillanatig úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, aztán elfordította a tekintetét, és így szólt: – Annelise, kérlek, gondoskodj róla, hogy új vendégünk kényelmesen berendezkedjen. Remélhetőleg huzamosabb ideig tartózkodik szerény hajlékunkban.

A lány megremegett. Látszott rajta, hogy legszívesebben visszavágna és előhozakodna újra a másik testvérével, Esmével, aki ha jól értelmeztem, tilosban járt és elcsavargott a faluban. De a tisztelet, amit apja iránt érzett, és az engedelmesség, ami arra tanította, hogy alázatos szolgája legyen a család fejének, győzött. Lesütötte szemét: aprót bólintott.

Miután az ajtó becsukódott Mr. Jackson és Per után, Annelise hangosan sóhajtozva lépett a ruhásszekrényhez. Találomra három vagy négy ruhát húzott elő, amit aztán a kezembe nyomott. Ő is, akárcsak Jesse, úgy viselkedett, mintha réges-rég ismertük volna egymást.

– Gondolom, most haragszol mindenkire – szólalt meg váratlanul, mire kiszálltam az ágyból. – Jesse az akaratod ellenére hurcolt ide, előtte persze, a lényeget kifelejtve, mindent a nyakadba zúdított. Nem lehetett kellemes – mélázott el a lány, majd leült mellém, és barátságosan rám mosolygott. – Eléggé össze lehetsz zavarodva – állapította meg. – Sőt! Bizonyára válaszokat szeretnél, és idegesít, hogy nem kapod meg őket, amíg Jess újra fel nem bukkan.

Gyanakodva fürkésztem. – Mi vagy te, telepata?

Felkacagott: csilingelő hangja dallamos és bársonyos volt. Sosem láttam még olyan szép lányt, mint amilyen ő volt – Laurához hasonlítottam, osztálytársam egyik kedves énjéhez a sok közül, amit évente egyszer, ha használt.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – mosolygott továbbra is Anne, miközben a ruhákat szorongatta a kezében –, de nem vagyok gondolatolvasó, sőt, médium sem. Semmilyen különleges képességgel nem rendelkezem, egyszerű, hétköznapi lány vagyok – vonta meg a vállát.

– Szabadna tudnom, ha már ilyen jól elcseverészünk, hogy hol vagyok? – szakítottam félbe, mikor láttam, hogy folytatni akarja. Elvigyorodott és rám kacsintott.

– Szerintem már régen tudod, csak nem mered bevallani.

– Jobban szeretném hangosan is hallani a lehetetlent – nyögtem ki. Egyre csak az járt a fejemben, hogy én is szereplő lettem a történetemben – és hogy mindezt Jesse Breemannek köszönhetem, aki viszont teljesen felszívódott.

Ha nem hasogatott volna annyira a fejem, s nem rázott volna a hideg, akárhányszor arra a bizarr álomra gondoltam, amit akkor éltem át, míg eszméletlenül feküdtem a kanapén, bizonyára sikoltozva őrjöngtem volna. Követeltem volna, hogy azonnal mondják meg, hol vagyok – és természetesen, hogy jutok haza. De nem ez történt. Nyugodtan, egyenes háttal ültem Annelise mellett, és elgondolkozva meredtem magam elé, míg a válaszokat vártam. Sejtettem, hogy Annelise-től kapok egy kis felvilágosítást, hogy mi folyik itt.

Nem kellett sokat várakoznom, Annelise hamar megtörte a csendet: újra rám mosolygott, és így szólt: – Tudod, én nagyon örülök, hogy itt vagy. Ez azt jelenti, hogy van remény a túlélésre.

– A túlélésre? Miről beszélsz? – zavarodtam össze még jobban. Annelise felém sandított.

– Jesse nem mondta, hogy szükségünk van a segítségedre?

– Talán hadovált valamiről – legyintettem bosszúsan. – Nem figyeltem.

– Én sem szoktam – konstatálta némi elégedettséggel Anne, és cinkosan rám vigyorgott.

A legmodernebb huszadik századi lánnyal beszéltem, aki nem lepődött volna meg, ha azt mondom, hogy otthon felejtettem az új mp4-emet, vagy ha arról kezdek el áradozni, hogy melyik rockbanda jobb a sok közül. Nem, Annelise bizonyára csak nevetett volna, majd biztosít, hogy hasonlóan vélekedik, mint én. Persze, mindezt úgy, hogy még az is, aki a legjobban gyanakodott volna rá – a furcsa beszédstílusa vagy éppen a kinézete miatt –, elhitte volna, hogy legalább annyira tájékozott a témában, mint én.

– Szükségünk van rád – suttogta aztán, és megragadta a karomat. – Te semmit sem tudsz, igaz?

– Csak annyit, amennyit lefirkáltam a noteszomba – jegyeztem meg. – A tündéktől származtatjátok magatokat, s hisztek a misztikus lényekben, mint például a vámpírok, vérfarkasok, vagy éppen tündérek, koboldok, és satöbbi-satöbbi.

Annelise türelmetlenül rázta meg a fejét; nagyot sóhajtott. – Ennyi ostobaságot egy helyen! És mit tudsz a családi legendáinkon kívül? – váltott témát.

– Lássuk csak – gondolkoztam. – Jesse szülei...

– Igen! – kiáltott fel Anne. – Róluk van szó! Róluk mit tudsz?

– Talán – néztem rá bizonytalanul. Bátorítva megszorította a kezem, és ösztökélt, hogy folytassam. – Legutóbb ott hagytam abba a történetet, hogy Lord Breeman, Jesse édesapja meghalt, és az ügyvédjük, Carmichael úr, Lady Breeman bátyjával, Gideon Amberlyvel beszélgetett a gróf végrendeletéről.

Annelise szó nélkül felállt; tekintetét az égnek emelte, miközben idegesen tördelni kezdte a kezeit. Már éppen megkérdeztem volna, hogy mi a gond, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy nő. Szőke haját felkontyolta, kék szemeiből pedig megnyugvás áradt, ahogy széles mosoly terült szét barátságos, szív alakú arcán. Annelise édesanyja volt.

– Apád mondta, hogy megérkezett – szólalt meg lánya kimondatlan kérdésére válaszolva, majd rám nézett. – Isten hozott, Gerda! Örülök, hogy végre megismerhetlek – azzal felém siklott, és óvatosan, mintha egy törékeny baba lennék, megölelt. Anyám öleléséhez hasonlítottam; utoljára évekkel ezelőtt részesültem ehhez foghatóban. Eva Breeman, vagy ahogy mostanában mindenki nevezte: Eva Jackson sugárzott a boldogságtól. Felnevetett, és anyáskodva kisimított egy-egy kósza tincset az arcomból. – Végre megmenekültünk! – sóhajtotta megkönnyebbülve, mire Anne hangos torokköszörüléssel felhívta magára a figyelmet.

– Anya, fogalma sincs semmiről!

Mrs. Jackson összeráncolta homlokát.

– Hát az meg hogy lehet? – értetlenkedett.

– Bonyolult! – nyögött fel Anne. – Igazából fogalmam sincs, de Jesse itt valamit nagyon félremagyarázott! Gerda az égvilágon semmiről sem tud, talán még a végrendeletről sem! Ott még nem tart – fűzte hozzá csak úgy, mellékesen megjegyezve, bosszankodva.

A nő elkomorodott. Villámló szemekkel mért végig, majd dühösen karba fonta a kezeit.

– Annelise Jackson – kezdte fenyegetően –, hol van Jesse?

– Nem tudom.

– Annelise! – Mrs. Jackson összehúzta a szemöldökeit. – Hol van Jesse?

A lány ártatlanul pislogott, mire anyja felsóhajtott. – Ha hazudsz nekem, azzal nem védheted meg őt, Annelise! Azonnal áruld el, hol van! Aliciánál? Ó, hát persze, hogy Aliciánál! – csattant fel szikrázó haraggal a hangjában. – Percival – és már el is fordult elkeseredett lányától, és az ajtóhoz ugrott. Még egyszer rám nézett, mielőtt távozott volna: megcsóválta a fejét, s biztatóan rám mosolygott. – Kitartás – mondta, majd hangosan kiáltozva a férje után, magunkra hagyott.

– Jesse ezért kikap – mormolta csendesen Anne.

Ekkor éreztem először, amióta belekerültem a saját történetembe. Annelise észre sem vette; látszólag azzal foglalkozott, hogy mindenféle mentségeket találjon ki, mire Jesse hazaérkezik. Nem akaródzott neki bevallani, hogy a pillantásával elárulta a fiút.

Furcsa volt, egészen különös. Kirázott a hideg, a gyomrom görcsbe rándult, s kivert a verejték. A szoba száznyolcvan fokos fordulatot vett, és Annelise hangját szokatlanul halknak és eltompultnak ítéltem meg.

– Gerda?

Felsikoltottam, és kétrét görnyedtem. Láttam, ahogy Annelise kiáltozva megindul felém, érzékeltem, ahogy letérdel mellém, hallottam, ahogy aggodalmasan szólongat, de mindent elnyomott egy ismeretlen ismerős vergődése és sikoltozásai. Enyhe fáziskéséssel döbbentem rá, hogy az a valaki én vagyok, majd éreztem, ahogy hátulról megragadnak.

Döbbenten néztem Jesse Breeman sötét szemeibe. Térdeim megrogyadoztak, remegés futott végig a gerincem mentén. Nem kérdeztem semmit, a dühösen villogó szemű fiúnak dőltem, s miközben odakint dörgött az ég, feltámadt a szél, lassan átadtam magam a sötétségnek – elájultam, újra.

*

Amikor magamhoz tértem, Jesse ölében feküdtem: békésen ringatott a karjaiban, ujjaival végigszántott a hajamon, és csendesen dúdolgatott egy dalt.

Sajgott a fejem, fájt minden porcikám, de a legjobban a szívem, mintha ezernyi tükörszilánk fúródott volna belé egy óvatlan pillanatban.

– Nyugalom, kedves – mormolta, mikor észrevette, hogy felébredtem. Nem törődtem vele, ösztönösen kibontakoztam szoros öleléséből, és megpróbáltam felállni.

– Mi történt? – suttogtam, s erőtlenül rogytam vissza a fiúhoz. Jesse sajnálkozva segített föl, majd a csípőmre helyezte a kezét, és magához húzva foglyul ejtett. Bágyadtan rámosolygott, majd felszisszentem: éles fájdalom hasított a mellkasomba.

– Jobb, ha nem erőlködsz – szólalt meg idegesen. – Ezek csak az utóhatások. Úgy tűnik, érzékenyen reagálsz a dimenziókapura – tette hozzá elhúzott szájjal, mire fölvontam a szemöldököm. – Bocsánat, ez az én hibám – mentegetőzött. – Figyelmeztetnem kellett volna.

Fáradtan felsóhajtottam.

– Hogy kerültél mögém?

Szórakozottan megsimogatta a fejem, és a hajamra csókolt.

– Ügyesen – mondta nevetős mosollyal az arcán.

– Hol voltál? – folytattam a kérdezősködést. – Azzal az Aliciával? Legalább kikaptál?

– Eva néni túl szigorú – jelentette ki árnyalatnyi dühvel a hangjában; homloka ráncba szaladt, tekintete elfelhősödött. – Ő nem kedveli Aliciát.

– Ő az a Parkhurst-lány, nem igaz? – érdeklődtem, miközben mindketten arra gondoltuk, hogy senki sem ismeri jobban nálam Aliciát, a leendő grófnét.

Jesse bólintott, majd még szorosabban ölelt magához. Ahogy a hajammal babrált, akaratlanul is eszembe jutott az összeesküvés: A mindenre elszánt család, akik szerint nekem kell őt megmentenem. Sejtettem, hogy nem találtak ki ehhez hasonlót, ám hiába várakoztam, hogy Jesse szólaljon meg és avasson be a nagy titokban, nem történt semmi.

– Anne sok mindenről beszélt, míg vártam rád – jegyeztem meg halkan. Jesse felkapta a fejét, és rám nézett. Elkomorodott.

– Annelise-nek mindig eljár a szája – állapította meg szárazon, mire nemet intettem.

– Kivételesen nem kotyogott ki semmit.

A fiú meglepetten nézett rám.

– Csodálom – mondta végül. Morcosan viszonoztam a pillantását. – Baj van? – kérdezte lágyan, és kisimította egyik kósza tincsemet az arcomból. – Mit szeretnél?

– Az igazat! – vágtam rá dühösen. – Hogy miért tettél szívességet, hogy honnan ismered Zsuzsát, ki az az Aliz, mit akarsz tőlem, miért kellek nektek, mi az a nagy titok, amiről már réges-rég tudnom kéne, amiért mindenki annyira mérges rád? Na és persze, hogy miért csörtetett el haragosan Mrs. Jackson, miután kiderült, hogy Alicia Parkhursttel vagy? Na, gyerünk, Jesse! – mordultam föl. – Válaszokat akarok!

Köpni-nyelni nem tudott. Mozdulatlan kőszoborrá merevedett, s úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy balett táncos akarok lenni. Annelise, aki éppen ebben a pillanatban nyitott be a szobába, ijedten hátrált is kifelé, miután Jesse rávillantotta sötét tekintetét.

– Véletlen volt! – sikkantotta Anne, majd becsapta maga mögött az ajtót. Jesse vicsorogva rázta meg a fejét.

– A fenét volt véletlen! – morogta, aztán belenézett a szemeibe. – Válaszokat akarsz? – kérdezte halkan, fenyegetően.

Kibontakoztam az öleléséből, és felálltam. Eltökéltem, hogy nem riadok vissza és nem alélok el tőle, bármi is történjék, azonban mikor ő is feltápászkodott, s hozzám lépve végigsimított az arcomon, már éreztem, hogy reszketek. Aprót bólintottam, hogy megerősítsem előbbi mondataimat, ám tudtam, hogy elvesztem. Jesse átvette fölöttem az irányítást; tőle függött minden – én is.

– Elgondolkoztál már azon, hogy mennyire más vagy? – Döbbenten pislogtam, mire folytatta. – Végiggondoltad már valaha, hogy édesanyád miért veszett el, hogy mi történt akkor, mikor Henrietta nénédet elszállították? Találtál már magyarázatot Zsuzsára, aki egyszer sem csodálkozott, mikor Anna testvéred gúnyosan mesélte, hogy ugyanolyan bolond vagy, mint Megyeri Henrietta? Hogy te is kitalálsz történeteket, mint egy ostoba író?

Kérdések – olyanok, amikre nem tudtam felelni.

Magamban beismertem, hogy egyszer-egyszer megfordult a fejemben, de annyira összezavarodtam, hogy nem sikerült kibogoznom egyiket sem.

Jesse elnézően, egyben komoran mosolygott.

– Sejtettem.

Úgy éreztem, hogy muszáj megszólalnom.

– Azt mondtad, te sem ismered a válaszokat. Semmit sem tudsz anyámról vagy a nénémről!

Farkasszemet néztünk. Elhátráltam, összefontam a karjaim, és nem eresztettem sötét tekintetét. Jesse végül nagyot sóhajtott, majd bólintott.

– Igazad van – jelentette ki, alaposan megfontolva a mondatait. – Én csak egyet tudok, Gerda. Szükségünk van rád.

– De miért? Mi közöm van a végrendelethez, hozzád? Miért kellek? – kíváncsiskodtam, mire Jesse idegesen oldalra billentette a fejét, mérlegelve, hogy mit válaszoljon. Talán az erősítette meg döntését, hogy megbízhat bennem, hogy elszántan figyeltem, nem rezzentem össze, mint aki tartana valamitől.

– Lady Breeman, a grófné, néhai apám felesége – köszörülte meg a torkát – elküldte értem a Mészárlót. Meg akar gyilkoltatni, hogy ne kaphassam meg az örökségem. Tudod, én vagyok a fattyú – emlékeztetett enyhe éllel a hangjában.

Először elpirultam, majd kivert a verejték, s minden vér kifutott az arcomból, ahogy felfogtam szavainak értelmét. Pontosan tudtam, miket írogattam úgy szórakozásképpen a füzetembe, és most tudatosult bennem, hogy minden valósággá vált: halálra ítéltem Jesse-t.

A szám elé kaptam a kezem, és sokkosan hátrébb léptem. Jesse barátságosan rám mosolygott.

– Nem tudhattad – suttogta megnyugtatásképpen.

– A Mészárló! – fulladoztam.

Arra gondoltam, hogy ha hazamegyek, az első dolgom az lesz, hogy megírom: a Mészárlónak nem sikerült a terve, Jesse életben maradt – ám ahogy a fiú rám nézett és megláthattam a pillantását, egyből rájöttem: semmit sem érnék el vele, így is, úgy is megvalósul minden.

– Már nem változtathatod meg – rázta meg a fejét, mire kiböktem, ami a legjobban érdekelt:

– Hogy irányíthatom? Miért nem avatkozhatok bele, ha egyszer én ártottam nektek? – folytattam a kérdezősködést, de Jess csak vállat vont.

– Percy bácsikám úgy gondolja, te csak a támpontot adod, a szálakat már nem bolygathatod. – Elmosolyodott. – Gondolj csak bele: nálad a legjobb barátom az öcsém, James. Ez sem valósult meg.

– Még bármi megtörténhet – mormogtam.

Jesse felsóhajtott.

– Csak te menthetsz meg, Gerda. Csak te, senki más.

– Honnan tudod? – kérdeztem rá.

Körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgat bennünket. Magához intett, és miután meggyőződött róla, hogy nincs ellenség a közelben, így szólt:

– A grófné keres valakit, Gerda. Egy lányt, aki tönkreteheti a gondosan felépített tervét. A Mészárló velem foglalkozik, míg a Vadász, az ölebe, a lányt keresi meg. Azt suttogják, hogy már megnyitotta a dimenziókaput és elindult érte. – Jesse fájdalmasan érintette meg az arcom. – Meg akarja ölni, éppen ezért kellett sürgősen cselekednem. Az, hogy Zsuzsa is felbukkant, azt jelzi, hogy a Vadásznak tényleg rád fáj a foga.

– Zsuzsa! – Felkiáltottam.

Jesse elmosolyodott.

– Ő közénk tartozik, Gerda.

Éreztem, ahogy megszédülök az információáradattól. Jesse elkapta a karomat, és megtartott, nehogy elessek. Hebegve ráztam meg a fejemet és tiltakoztam. Zsuzsát nem teremthettem meg! Nem és nem! Nem alkothattam egy olyan személyt, akit mindenkinél jobban gyűlölök, aki tönkretette a családomat! De Jesse igazat mondott. Láttam a szemében a sajnálkozást, a megcsillanó szomorúságot, és tudtam, hogy nem kételkedhetem a szavaiban.

– Gerda... – A hangja végtelenül lágyan csengett; megfogta a kezem. – Zsuzsa Alicia Parkhurst unokatestvére.

Döbbenten néztem föl rá. Halovány mosolya nem tünedezett el szép vonású arcáról; gyöngéden cirógatta a kézfejemet.

– A valódi neve Susanne Parkhurst. Kitagadták. – A hajamra csókolt, és magához vont. Ekkor mondta ki azt, amire soha nem gondoltam volna: – Azért jött, hogy megvédjen.