7. fejezet - Macska-egér játék

7.

Macska-egér játék

„Néha az utunkba sodródik valami, de mivel még nem jött el a mi időnk, tovább is áll, nem érint meg minket, csak súrol – de azért ahhoz elég egyértelmű, hogy megértsük.”

(Paulo Coelho)

Felnyögtem, és egyik kezemet a fájó oldalamra szorítottam, miközben feltápászkodtam a földről. A házban egy pisszenés sem hallatszott; gyanítottam, hogy éjszaka közepe lehet, s ilyenkor mindenki aludni szokott. Vagyis majdnem mindenki. Úgy ugrottam be az ágyba és rántottam magamra a takarót, mint akit puskából lőttek volna ki. A szívem vadul kalapált, amikor ismerős ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Valaki benézett a szobámba, sőt odáig merészkedett, hogy az ágyamig sétált, és megérintette a hátamat; beleborzongtam a gyöngéd cirógatásba.

Keze tovasiklott, félresöpörte a kósza tincseimet, és masszírozni kezdett a gerincem mentén. Ellazultan sóhajtottam fel. A szemhéjam lerebbent, és kizártam minden bosszantó hangot, csak a lágy érintésre koncentráltam, amikor megütötte a fülemet egy furcsa zaj: nevetett. Nem úgy, ahogy egy barát vagy egy szerelmes, hanem élesen, ördögien, kárörvendően... Felpattantak a szemeim, de abban a pillanatban megmarkolta a torkomat, szabad kezét pedig a számra tapasztotta, elfojtva vad sikolyomat.

Csak homályos részletekre emlékeztem az álmomból. A fiúra, Harrisonra, a Mészárlóra, akit felismertem! Tudtam, ki ő! De most hiába próbáltam felidézni az arcát, csak a lángolóan kék szemei jutottak az eszembe – és egy smaragdköves, csillogó gyűrű, amit a jobb kezén láttam. Minden mást elfelejtettem.

– Ugye, tudod, ki vagyok, Gerda?
A Mészárló – feleltem halkan, a félelemtől bénultan. – Egy őrült gyilkos, semmi több. Pénzért ölsz, és most velem is végezni akarsz.

Reszkettem, mikor a szorítás felerősödött a nyakamon. Egyáltalán hogy lehetett ekkora ereje, ha még arra is kellett ügyelnie, nehogy kiabálni tudjak? És hogy talált meg minket? Hogy került ide? Jesse azt mondta, esélye sincs senkinek – még a Mészárlónak és a Vadásznak se –, hogy felfedezhessék az óvóhelyünket! A férfi felnevetett.

Én vagyok a teremtőd, nem bánthatsz!

Persze én is pontosan tudtam, hogy ez hazugság. Bánthat, megölhet. Eltűnhetek, pont úgy, mint az édesanyám, akiről azóta sem hallottam. Akár meg is őrülhetek, mint Henrietta néném! Bármit megtehet, amit csak akar, főleg most, hogy ilyen állapotban vagyok!

– Gyerünk, Gerda, mondd ki! Megengedem, hogy kiejtsd a szádon a nevemet, kislány!

– A Mészárló... – leheltem, és felsikítottam.

A bérgyilkos oly' hirtelen vágott pofon, hogy hátraestem, és bevertem a fejemet a falba.
– Ezt nagyon meg fogod bánni, Gerda. Nem kellett volna.

Amikor sikoltozni kezdtem, vidám nevetésben tört ki; látszólag kifejezetten élvezte, hogy kétségbeestem és segítségért könyörgök. De nyugodt maradt, amit sehogy sem értettem. Azt sem, hogy miért nem siet valaki a megmentésemre...

– Megölted őket? – kiáltottam föl elborzadva, mire nemet intett. A félhomályban láttam, ahogy jókedvűen megvillannak a szemei. Ugyanolyan kékek, mint amilyenre az álmomból emlékeztem. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ő az, a Mészárló, személyesen.

– Élnek, kislány, csak nincsenek a házban.

Éreztem, ahogy megfordult körülöttem a világ. Tompán érzékeltem a búgást, a kábaságot, de még ébren voltam. A Mészárló megragadta a karomat, és olyan erősen szorított, hogy a fájdalomtól még az ájulás utolsó szikráit is kiűzte az agyamból.

– Mi az, hogy nincsenek a házban?!

– Egyszerű – vonta meg a vállát egykedvűen. – Nincsenek itt. Elmentek. Megvárták, amíg lefekszel, utána kisurrantak a titkos gyűlésre. Itt hagytak nekem, Gerda, csak nekem... Kiszolgáltatva!

– Nem tehették! – tiltakoztam erőtlenül, mire felnevetett.

– Ó, dehogynem, Gerda, dehogynem!

Macska-egér játékot játszott velem. Eleresztett, aztán akkor kapott el, amikor a legkevésbé számítottam rá. Keze a csuklómra fonódott, mintha csak karmok lennének, véres csíkokat húzott a bőrömön, és tekintete ijesztően ragyogott a homályba veszett szobában.

Hasba rúgtam, és az ajtóhoz rohantam, de éppen csak megérinthettem a kilincset, máris utolért. A hajamtól fogva húzott vissza az ágyig, és akkor ütést mért a tarkómra, hogy egy pillanatra minden elsötétült előttem. Kábultan néztem föl rá. Tudtam, hogy ismerem valahonnan, csak nem jutott eszembe, honnan. Fekete álarc mögé rejtőzött, csak a világító szempárját láttam, amitől borsódzott a hátam.

Felém lépett, kezében megcsillant valami: egy tőr. A pengéről visszatükröző fény elvakított, csak a túlélési ösztöneimre hagyatkozhattam. Félreütöttem a kezét és felugrottam. Hiába kapott utánam, már nem tudott elérni; feltéptem az ajtót, és kirontottam a házból. Máskor sosem vonzott a hatalmas, sűrű rengeteg a sötéten magasló fáival, a bagolyhuhogással, a furcsa kaparászásokkal, de most nem tehettem mást, hiszen az egyetlen menekülési útvonal arra vezetett.

– Kapja már el, maga idióta! – csattant fel a Mészárló.

Kihez beszélt? A Vadászhoz, vagy egy másik hűséges segítőjéhez?

Két alakot pillantottam meg mellette, egy férfit és egy nőt. Az előbbi, akihez a Mészárló kiabált, megszaporázta lépteit, hogy utolérjen, de addigra már döntöttem.

– Megállj, Gerda! – rikoltotta néhány oktávval magasabb hangon a nő, mire a Mészárló felmordult.

– Utána! INDULÁS!

– Nem kaptok el! – sikoltottam.

Végre felébredtem a kétségbeesésből. Egész testemben reszkettem, a szívem vadul dobogott a mellkasomban, viszont éreztem, hogy ez a páni félelem fokozatosan csillapodik.

Könnyeimet nyeldesve vetettem magamat a bozótosba, és még azelőtt illantam el, mielőtt a Mészárló hátborzongató üvöltése fel nem harsant.

Nem néztem, merre futok, csak menekültem és menekültem, attól tartva, hogy esetleg utolérhetnek, bár magam is sejtettem, hogy ez lehetetlen. Amikor már elég mélyre jutottam az erdőben, távol a biztonságos Jackson kunyhótól, megnyugodva sóhajtottam fel: éltem.

Abban a percben egyedül ez számított, a győzelem, a pillanatnyi diadalmámor – csak utána csapott belém villámként a felismerés. A Mészárló tényleg játszott velem. Ha akarta volna, már akkor végzett volna velem, mikor először meglátott az ágyamban. Aludtam. Ott volt a tökéletes alkalom, hogy megöljön, de nem tette.

Miért?

Lerogytam a földre, és sírni kezdtem.
A Mészárló hibázott – gondoltam nagyokat lélegezve, nehogy újra kétségbeessek. – Felfedte magát, és ezt nem kellett volna. Adott egy esélyt, hogy kiderítsem, ki is ő valójában. De mi célból? Kik voltak a segítői? Talán az egyikük a Vadász volt, a titokzatos alak, aki azt a feladatot kapta a bérgyilkostól, hogy találjon meg és végezzen velem? Nem értem, semmit nem értek.

Eltévedtem. Túlságosan is könnyedén rohantam bele az erdőbe, ráadásul meg sem jegyeztem a visszafelé vezető utat. Akárhogy forgolódtam, mindegyik irányt egyformának láttam: bármelyik visszavezethetett a takaros kis viskóhoz. Belém markolt a rémület, ahogy eszembe jutott a Jackson család: a mosolygós Anne, Per, a tekintélyt parancsoló Esme, Mr. és Mrs. Jackson, Jesse édesanyja, a törékeny Katherina, aki Annelise állítása szerint sokat betegeskedett – és persze Jesse.
Mit tett veletek?

Ahogy belegondoltam, miért is vált híressé a Mészárló, mint bérgyilkos, újra megeredtek a könnyeim. Alapvetően nem voltam ennyire gyámoltalan, sőt, nagyon is bátor lánynak tartottam magam, de ez nem egy horrorfilm volt, nem egy visszataszító állat, mondjuk egy pók, amitől az osztálytársaim megrémültek, hanem a valóság.

Nekitámasztottam a hátamat a göcsörtös fa törzsének, és lehunytam a szemeimet, hogy megpihenjek. Óráknak tűnő percekig feküdtem felhúzott térdekkel, dideregve a hidegtől, mikor egyszer csak a közelemben megreccsent egy faág. Léptek zaja csendült fel, aztán egy ismerős, megnyugtató illatot éreztem és egy lágy érintést az alkaromon.

– Esküszöm, hogy egyszer te fogsz a sírba vinni, Gerda! – zihálta Jesse kifulladva, majd letérdelt mellém. Könnytől maszatos arccal pillantottam föl rá.

– Istenem! – leheltem, mire elmosolyodott. Jobb szeme alatt egy hosszú csík húzódott, ingét a saját vére festette vörösre, de nem törődött az ijedt tekintetemmel, levette magáról a kabátját, és rám terítette, hogy felmelegedjek.

– Teljesen átfagytál – dünnyögte maga elé. Felhúzott és átölelt. – No, gyere, Gerda... Kiviszlek innen! – súgta a fülembe, és egy keskenyebb ösvény felé terelt, ami elsőre fel sem tűnt.

– Te élsz! – motyogtam döbbenten. A pulzusom az egekbe szökkent, úgy öleltem át, mintha az életem múlna rajta.

– Na, nem kell pityeregni!

– Megsebesültél – jelentettem ki az ingére nézve. Jesse vállat vont.

– Csak egy karcolás. Gyere!
Öt percbe sem telt, mire visszataláltunk a kunyhóhoz. Jesse magabiztosan vezetett, egy másodpercre sem kételkedett, hogy helyes úton megyünk-e. A legmeghökkentőbb azonban nem ez volt, hanem hogy amint kiértünk a rengetegből, Annelise-t láttam egy rozsdabarna, fáradtnak tűnő ló mellett állva, kezében pedig két táskaféleséget tartott.

Mr. Jackson éppen kitámogatta Jesse édesanyját, a sápadt, beteg asszonyt a házból. Mindketten intettek nekünk, amikor észrevettek. Mrs. Jackson kiáltva hívott minket közelebb, míg felsegítette egy másik lóra Pert és Esmét. Útra készen álltak, és csak ránk vártak.

– Mi folyik itt? – kérdeztem Jesse-től.

– Tovább állunk.

– A Mészárló miatt? Lehet, hogy még most is itt van! – néztem körbe idegesen, mire Jesse bólintott.

– Valószínű, hogy figyelteti valakivel a házat, de biztos nincs már itt.

– Honnan tudod? Elképzelhető, hogy...

Jesse felsóhajtott. Oldalra sandított, hogy meggyőződjön, van-e valaki a közelünkben, aztán így szólt:

– Mennünk kell, Gerda – mondta halkan. – Szét fogunk válni, különböző kerülőutakon jutunk el az új menedékhelyünkre, és akkor a Mészárló nem fog tudni minket utolérni. Nincs annyi embere, érted?

– Istenem, Jesse, lehet, hogy most itt van, és éppen kihallgat bennünket! – nyüszítettem, mire rám mosolygott.

– Nem, Gerda, nincs itt.

– Honnan tudod? – böktem meg dühösen, másodszorra is feltéve a számomra legfontosabbnak tűnő kérdést. Újra nagyot sóhajtott.

– Nincs olyan állapotban, hogy itt maradhasson – dörmögte végül lassan.

Megérintettem a vágást a szeme alatt, és megremegtem az elfojtott dühtől, amit a titokzatos bérgyilkos iránt éreztem.

– Ő sebesített meg, igaz?

Jesse felnevetett, és összeborzolta a hajamat.

– Rosszabbul járt, Gerda. Amíg azzal foglalkozott, hogy parancsolgasson a két ölebének, sikerült rátámadnom, és csak az átokverte szerencséjének köszönheti, hogy nem nyársaltam fel Annelise nagyapjának kardjával!

Nem kérdezhettem többet: Per és Esme elindultak az egyik ösvényen az új otthonuk felé. Mr. Jackson felültette a lovára Jesse édesanyját, majd kényelmesen elhelyezkedett mögötte, kezével megragadva a kantárt. Amikor észrevette, hogy nézem, felénk ügetett a lóval.

– Per az előbb nézett szét: mind elmentek! – harsogta már messziből.

– Időt adnak – mormogta maga elé Jesse. Mr. Jackson fújtatott.

– El kell tűnnünk innen, amíg csak lehet! Néhányan falusi szerint – ezt is Pertől tudom – a Mészárló emberei idetartanak! Ide! Fel akarják égetni a házat!

Játszott velünk.

Tudtam, hogy Jesse-nek is ugyanaz jár a fejében: a Mészárló jót mulat rajtunk, élvezi a kétségbeesésünket, a félelmünket, hogy megpróbálunk elrejtőzni előle, pedig lehetetlen, mert ő mindig ránk talál, bárhová is bújunk.

Szórakozott. Számára ez csak egy játék volt, pontosan olyan, amire én is gondoltam: a macska vadászott az egérre – és a végén jóllakott. Most is ez történt, csak itt a Mészárló azonosult a macskával, mi pedig a védtelen prédák voltunk, akik végül megbánták, hogy ellenkeztek.

– Viszed te Gerdát, Jesse, vagy vigyem...

– Majd én! – ajánlkozott Annelise, mire döbbenten néztünk rá. Mr. Jackson felnyögött.

– Annie, te édesanyáddal mész, nincs apelláta!

Annelise hátravetette aranyszőke haját, és fintorogva rázta meg a fejét.

– Nem, apám – mondta halkan. – Én viszem Gerdát, nem ti! – Ezt olyan makacsul mondta, hogy akaratlanul is tettem felé egy lépést. Jesse felhördült, és elkapta a karomat. Anne gúnyosan folytatta: – Nincs időnk, fiúk, velem jön, és kész!

– Bocsánat – motyogtam Jesse-nek és Mr. Jacksonnak, majd Annelise-hez ugrottam. – Menjünk!

Rám mosolygott.

– Köszi, Gerda.

– Öhm... szívesen? – pislogtam rá.

Felszálltam a lóra, pontosan Anne mögé, és belekapaszkodtam a derekába. Egy pillanatra lemerevedett, utána újra fesztelen lett.

– Köszönöm a bizalmat. Hidd el, képes vagyok rá, hogy megvédjelek! Nem fogsz bennem csalódni.

– Tényleg bízom benned – mondtam, mire felnevetett. Oldalra nézett, kezeit egy pillanatra ökölbe szorította.

– Remélem, ez az út végére is kitart, ugyanis a folyó mellett fogunk elhaladni – rikkantotta vidáman és jó hangosan.

Megsarkantyúzta a lovat, és mielőtt bármit is mondhattam volna, nekivágtunk a veszedelemnek. Még hallottam, ahogy Mr. Jackson és Jesse utánunk ordibál – furcsamód mindketten egyszerre szidtak minket –, aztán minden elcsendesült. Végleg a hátunk mögött hagytuk őket.

Levágtattunk a dombon, amíg a folyóparthoz nem érkeztünk. Most láthattam meg, hogy miféle helyen laktam eddig; a távolban, ha visszanéztem, a fák között ott volt a kis ház, ahol Anne-ék békésen éldegéltek, míg fel nem dúltuk az életüket. A bérgyilkos és én.

– Most jól figyelj – suttogta Anne.

– Tessék?

Éles kanyart vett, és elszáguldott a folyó mellett. Nem a parton folytattuk az utunkat, hanem valahová máshová vette az irányt, a sűrű fenyves erdő felé, a mélyébe, ahová ember nem lépne be, ha nem kényszerítenék.

– Mit művelsz? – kiáltottam fel, mire még gyorsabb vágtába kezdtünk.

– Valaki hallgatózott – magyarázta Annelise.

– Mi? Hogyan? A Mészárló volt az? – soroltam a kérdéseimet, mire Anne elkeseredetten nyögött fel.

– Nem tudom, Gerda! Fogalmam sincs! Olyan gyorsan történt minden! Csak egy villanást láttam... Ruhafoszlányt talán!

Bólintottam.

– Persze, lehet, hogy az az eszement tyúk volt – folytatta közbe Annelise. – Tudod, Alicia. Általában ilyenkor szoktak találkozni Jesse-vel.

– Hajnalok hajnalán? – vontam föl a szemöldököm.

– És késő éjjel – tette hozzá Anne. – Ilyenkor tud csak kiszökni. Az apja figyelteti, ő az egyetlen leánykája. Teljesen elkényeztette őt, természetesen.

– Nem árt az elővigyázatosság – jegyeztem meg csendesen.

Reggel hét óra körül járhatott az idő, amikor végre pihenőt tartottunk. Anne szerint utunknak az egynegyedét tettük csak meg, de nappal semmiképp sem folytathatjuk, mert könnyedén elkaphatnak minket. Állítása szerint ilyenkor a grófné csapatokat küld, kiképzett vadászokat, hogy kutassák át a fenyveseket, hátha ránk találnak. Most, hogy a Mészárló tudja, hol laktunk eddig, könnyűszerrel utolérhetnek bennünket, ha eléggé szemfülesek.

Behúzódtunk a bokrok közé, és elrejtettük a lovat is, nehogy pont azzal leplezzük le magunkat. Annelise magzatpózba kuporodott, és fáradtan sóhajtott egyet. Ő is megsérült, mikor a Mészárló megtámadott minket, felfedeztem rajta egy-egy sebet, apróbb vágásokat, karcolásokat.

– Hogy jöttek rá, hol bujkálunk? – kérdeztem suttogva.

– Nem tudom – felelte őszintén Anne. – Tudod, Jesse, Per és Esme rengeteget jár le a faluban, hiába tiltotta meg az apám. Ha valamelyikük csak egy félmondatot is ejt... bármiről! Olyan dologról, ami elsőre jelentéktelennek tűnhet... Bizonyára ez történhetett, vagy csak mindent átkutattak már, egyedül ezt a részt nem.

Ásított egy hatalmasat, és lehunyta a szemeit.

– Nagyon álmos vagyok, Gerda. Aludnék egy kicsit, jó?

– Vigyázok magunkra! – bólogattam szorgalmasan, mire az egyik táskájához kapott, amit magával hozott.

– Tessék – nyújtott át egy aprócska tőrt. – Használd, ha kell, rendben?

– Nem lesz gond – biztosítottam nagyot nyelve.

Ugyan kételkedtem benne, hogy ha dulakodásra kerül sor, lesz esélyem egy igazi harcos ellen, de jobbnak láttam nem hangoztatni. Anne tényleg elfáradt, megérdemelte az alvást, én viszont a fáradtság apró szikráját sem éreztem.

– Kelts fel nyugodtan – motyogta még Annelise.

– Rendben.

Percek alatt elaludt. Egyedül maradtam a hátborzongató rengetegben, ha nem veszem számításban a lovat, aki szintén kényelmesen elhelyezkedett. Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a könnyeimet. Most értettem csak meg a jelentőségét annak, hogy elszakadtam a családomtól. Honvágyam támadt, kétségeim, furcsa gondolataim, amiket nem tudtam száműzni.

Vajon apám jelentette az eltűnésemet a rendőrségen? Judit néni, aki tudott erről a világról – ebben biztos voltam, főleg miután visszaidéztem a viharos távozásomat –, vajon beavatta-e apát a titokba? Tényleg, vajon Zsuzsa végleg elveszett apa életéből? Mi van Ancsával és Dorkával? Hiányzom nekik?

Efféle kérdések gyötörtek, míg Annelise aludt. Szerencsére ez nem tartott sokáig, sőt, igazából tíz percet sem pihent, máris felkelt. Azt mondta, hogy már kipihente magát, úgyhogy rajtam a sor! Valamiért az az érzésem támadt, mikor én dőltem le a nedves talajra, hogy hazudott, de nem szóltam – inkább mély álomba szenderültem.

*

Harrison felemelte a fejét, mikor az ajtó kivágódott, és Gideon Amberly beviharzott. A Mészárló méltóságteljesen követte, kihúzta magát, és büszke léptekkel sétált a földön fekvő fiúhoz.

– Miért kell itt tartanunk? – Mr. Amberly tajtékzott a dühtől, miközben vádlón Harrisonra bökött. Csak kezének vad remegése rontotta el az összhatást. – Elegem van belőle! Samanthát megviseli a panaszos kiáltásai és a sikoltásai. Szerintem itt az ideje, hogy...

– Maga jobban jár, hogy ha hallgat, Amberly uraság – suttogta hidegen a Mészárló. – Önnek nincs ebbe beleszólása.

– Mi az, hogy nincs beleszólásom? Még szép, hogy van, ez az én házam!

– Lord Breeman háza – javította ki a bérgyilkos. – A fattyú háza, nem az öné.

Gideon Amberly elsápadt.

– Akkor azt árulja el, hogy mégis minek kell magának ez a fiú?

A Mészárló elmosolyodott. Felém pillantott, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Amikor megszólalt, tisztán, jól érthetően beszélt, a hangjától végigfutott a hátamon a hideg. Mr. Amberlyt kiverte a verejték, gyöngyöző homlokkal nézett a gyilkosra.

– Gerda el fog jönni érte, Amberly uraság!

– A lány? – dadogta a férfi, mire bólintás érkezett válaszul. – De hát miért?

– Mindent a maga idejében, Mr. Amberly, mindent a maga idejében – legyintett jókedvűen a Mészárló, és belerúgott Harrison testébe.

Felkiáltottam.

Harrison megtörölte véres száját, és rám nézett. Legalábbis úgy hittem, mert se előttem, se mögöttem nem állt senki.

Segíts! – könyörgött némán. Nagyot nyeltem, és tettem egy lépést felé.

Mr. Amberly kikísérte a Mészárlót, úgy viselkedett, mintha csak egy egyszerű vendégnek mutatta volna meg a kínzókamráját. Az ajtó becsukódott mögöttük; Harrison nagyot nyögött fájdalmában.

– Tarts ki! Légy bárki, megtalállak, érted? – Közelebb sétáltam. Reszkettem, miközben letérdeltem mellé. – Ugye, megértetted, amit mondtam?

Nem válaszolt, az arcomat figyelte, a szeme tágra nyílt.

– Keresd Maryt! – suttogta. – Keresd meg őt, ő választ fog adni minden kérdésedre!

– Mary? – kérdeztem vissza összezavarodva. Felköhögött és bólintott.

– Keresd meg őt, Gerda! Keresd meg őt...

– De ki az a Mary, Harrison?

Amikor megszólalt, a hangja nem tanúskodott sem fájdalomról, sem borzalmas kínokról, pedig tudtam jól, hogy nagyon szenved. Zafírjai felragyogtak, mintha maga előtt látná a megtestesült reményt abban a Mary nevű nőben – de meg sem fordult a fejemben, hogy nekem is értelmet ad, egy okot, amiért túl kell élnem minden veszélyt.

– Az édesanyád…