5. fejezet – Ha fény derül a titokra...

5.

Ha fény derül a titokra...

„Bármerre indultam is az életben, minden út hozzád vezetett.”

(Paulo Coelho)

Édesanyám egyszer azt mondta, hogy az álmaink különlegesek, és egy olyan világot rejtenek el, ami csak a miénk, s arra vár, hogy felfedezzük. Igaza volt, mint oly' sokszor.

Álmomban egy sziklaszirt szélén álltam, és lélegzetvisszafojtva, széttárt karokkal hajoltam előre, hogy lássam a háborgó óceánt. A hajam lobogott a hirtelen feltámadó szélben. Volt valami misztikus, egyben hátborzongató dolog, ahogy mozdulatlanul néztem a vakító kékséget. Valaki figyelt!

Félelem cikázott végig a testemen, azonban hiába forgolódtam, nem láttam a leskelődőt. Egy röpke megérzés tudatta velem, hogy nem tartózkodom egyedül. És akkor az a valaki, az a sötét ruhás alak, akit eddig körülölelt a néma csend, hátulról rám vetette magát, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, torkon ragadott.

Penge villant a kezében, visszatükröződött róla a hold halovány fénye, majd éreztem, ahogy végighúzza a nyakamon.

Felsikoltottam.

*

– Nem hiszem el, hogy elájult!

Gúnyos heherészésre ébredtem. Az idegesítően bosszantó hangocska tovább folytatta a szekírozásomat, miközben jót nevetett. Valaki, legnagyobb örömömre, a hátára vághatott, mert pár perc elteltével fájdalmasan felnyögött, aztán elcsendesült. Helyette egy idősebb férfi szólalt meg.

– Nem hinném, hogy így öltözködnek a hölgyek abban a másik világban! – Hangjából sütött az undor és a mély megvetés.

– Elhallgassatok, mindketten! Mindjárt felébred.

Amikor végre valahára kinyitottam a szemeimet és megtörtem a feszült várakozást, tudatosult bennem, hogy egy rozoga ágyon fekszem, félhomályban. A szobában, egy kis asztal körül hárman ültek: egy középkorú férfi, a szakasztott mása, csak fiatalabb kiadásban, és egy hihetetlenül gyönyörű lány – ő csendesítette le a nyugtalan kedélyeket.

– Felébredt. – A fiú elégedetten pattant fel és fordult a férfihoz, amint észrevette, hogy magamhoz tértem. – Most már mehetek, apa?

A férfi nagyot sóhajtott. – Képes lennél a nővéredre hagyni ezt a szerencsétlen lányt? – bökött felém udvariatlanul, miközben szigorúan összevonta szemöldökeit. – Maradsz!

– Annelise csak nem olyan ostoba, mint a többi falusi lány – tiltakozott azonnal a fiú, aztán félrebillentette a fejét, és elgondolkozva végigmérte állítólagos testvérét. – Elnézést, tévedtem. Pontosan ugyanolyan – jelentette ki végül, mire az apja biccentett.

Annelise Jackson méltatlankodva felkiáltott. Úgy festett, ahogy elképzeltem: magas volt, karcsú és tökéletes. Hosszú aranyhaját kiengedve hagyta, szemei ezüstös szikrákat szórtak. Rongyos, halványkék ruhát viselt, cipőjét útközben elhagyhatta: meztelen talppal suhant felém – harisnyát nem hordott. Mellém térdelt, majd csípőre tette a kezeit, és visszafordult apjához.

– Hagyod, hogy így megalázzon, apám? – kérdezte dühösen, arca jól láthatóan kipirult. Mr. Jackson vállat vont, mire Annelise dúlva-fúlva megrázta a fejét, és hátat fordított apjának. – Menjetek csak nyugodtan, bízzátok rám és Esmére az ápolását.

A fiú megeresztett egy kaján vigyort nővére felé: gúnyosan felröhögött. Mr. Jackson elfojtott egy mosolyt, míg az ajtóhoz lépett.

– Hol van Esme? – Annelise éles hangja megállította a két menekülőt. Az államra támaszkodva, feltornásztam magam az ágyban. Kíváncsian összevontam szemöldökeimet, és körbenéztem.

A kör alakú szoba kicsi volt. Egyetlen egy ablakkal rendelkezett, az szolgáltatta az összes fényt. Egy régies, faragott ruhásszekrényt helyeztek az egyik sarokba, a másikba pedig egy polcot: a rajta levő könyvekkel valaki dominót játszhatott, ugyanis az összes eldőlve feküdt.

– Apa, ő bezzeg lemehet a faluba, én pedig nem? Ez igazságtalanság! – fakadt ki Annelise.

Mr. Jackson a fia felé fordult. – Per, hol van a testvéred? – mire a fiú Anne-re mutatott.

– Itt áll előtted, apám.

Annelise dühödten felszisszent.

– Én megmondtam, hogy kiszökött – jelentette ki diadalittasan.

A férfi biccentett lányának, majd rám nézett, mielőtt távozott volna. Egy röpke pillanatig úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, aztán elfordította a tekintetét, és így szólt: – Annelise, kérlek, gondoskodj róla, hogy új vendégünk kényelmesen berendezkedjen. Remélhetőleg huzamosabb ideig tartózkodik szerény hajlékunkban.

A lány megremegett. Látszott rajta, hogy legszívesebben visszavágna és előhozakodna újra a másik testvérével, Esmével, aki ha jól értelmeztem, tilosban járt és elcsavargott a faluban. De a tisztelet, amit apja iránt érzett, és az engedelmesség, ami arra tanította, hogy alázatos szolgája legyen a család fejének, győzött. Lesütötte szemét: aprót bólintott.

Miután az ajtó becsukódott Mr. Jackson és Per után, Annelise hangosan sóhajtozva lépett a ruhásszekrényhez. Találomra három vagy négy ruhát húzott elő, amit aztán a kezembe nyomott. Ő is, akárcsak Jesse, úgy viselkedett, mintha réges-rég ismertük volna egymást.

– Gondolom, most haragszol mindenkire – szólalt meg váratlanul, mire kiszálltam az ágyból. – Jesse az akaratod ellenére hurcolt ide, előtte persze, a lényeget kifelejtve, mindent a nyakadba zúdított. Nem lehetett kellemes – mélázott el a lány, majd leült mellém, és barátságosan rám mosolygott. – Eléggé össze lehetsz zavarodva – állapította meg. – Sőt! Bizonyára válaszokat szeretnél, és idegesít, hogy nem kapod meg őket, amíg Jess újra fel nem bukkan.

Gyanakodva fürkésztem. – Mi vagy te, telepata?

Felkacagott: csilingelő hangja dallamos és bársonyos volt. Sosem láttam még olyan szép lányt, mint amilyen ő volt – Laurához hasonlítottam, osztálytársam egyik kedves énjéhez a sok közül, amit évente egyszer, ha használt.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – mosolygott továbbra is Anne, miközben a ruhákat szorongatta a kezében –, de nem vagyok gondolatolvasó, sőt, médium sem. Semmilyen különleges képességgel nem rendelkezem, egyszerű, hétköznapi lány vagyok – vonta meg a vállát.

– Szabadna tudnom, ha már ilyen jól elcseverészünk, hogy hol vagyok? – szakítottam félbe, mikor láttam, hogy folytatni akarja. Elvigyorodott és rám kacsintott.

– Szerintem már régen tudod, csak nem mered bevallani.

– Jobban szeretném hangosan is hallani a lehetetlent – nyögtem ki. Egyre csak az járt a fejemben, hogy én is szereplő lettem a történetemben – és hogy mindezt Jesse Breemannek köszönhetem, aki viszont teljesen felszívódott.

Ha nem hasogatott volna annyira a fejem, s nem rázott volna a hideg, akárhányszor arra a bizarr álomra gondoltam, amit akkor éltem át, míg eszméletlenül feküdtem a kanapén, bizonyára sikoltozva őrjöngtem volna. Követeltem volna, hogy azonnal mondják meg, hol vagyok – és természetesen, hogy jutok haza. De nem ez történt. Nyugodtan, egyenes háttal ültem Annelise mellett, és elgondolkozva meredtem magam elé, míg a válaszokat vártam. Sejtettem, hogy Annelise-től kapok egy kis felvilágosítást, hogy mi folyik itt.

Nem kellett sokat várakoznom, Annelise hamar megtörte a csendet: újra rám mosolygott, és így szólt: – Tudod, én nagyon örülök, hogy itt vagy. Ez azt jelenti, hogy van remény a túlélésre.

– A túlélésre? Miről beszélsz? – zavarodtam össze még jobban. Annelise felém sandított.

– Jesse nem mondta, hogy szükségünk van a segítségedre?

– Talán hadovált valamiről – legyintettem bosszúsan. – Nem figyeltem.

– Én sem szoktam – konstatálta némi elégedettséggel Anne, és cinkosan rám vigyorgott.

A legmodernebb huszadik századi lánnyal beszéltem, aki nem lepődött volna meg, ha azt mondom, hogy otthon felejtettem az új mp4-emet, vagy ha arról kezdek el áradozni, hogy melyik rockbanda jobb a sok közül. Nem, Annelise bizonyára csak nevetett volna, majd biztosít, hogy hasonlóan vélekedik, mint én. Persze, mindezt úgy, hogy még az is, aki a legjobban gyanakodott volna rá – a furcsa beszédstílusa vagy éppen a kinézete miatt –, elhitte volna, hogy legalább annyira tájékozott a témában, mint én.

– Szükségünk van rád – suttogta aztán, és megragadta a karomat. – Te semmit sem tudsz, igaz?

– Csak annyit, amennyit lefirkáltam a noteszomba – jegyeztem meg. – A tündéktől származtatjátok magatokat, s hisztek a misztikus lényekben, mint például a vámpírok, vérfarkasok, vagy éppen tündérek, koboldok, és satöbbi-satöbbi.

Annelise türelmetlenül rázta meg a fejét; nagyot sóhajtott. – Ennyi ostobaságot egy helyen! És mit tudsz a családi legendáinkon kívül? – váltott témát.

– Lássuk csak – gondolkoztam. – Jesse szülei...

– Igen! – kiáltott fel Anne. – Róluk van szó! Róluk mit tudsz?

– Talán – néztem rá bizonytalanul. Bátorítva megszorította a kezem, és ösztökélt, hogy folytassam. – Legutóbb ott hagytam abba a történetet, hogy Lord Breeman, Jesse édesapja meghalt, és az ügyvédjük, Carmichael úr, Lady Breeman bátyjával, Gideon Amberlyvel beszélgetett a gróf végrendeletéről.

Annelise szó nélkül felállt; tekintetét az égnek emelte, miközben idegesen tördelni kezdte a kezeit. Már éppen megkérdeztem volna, hogy mi a gond, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy nő. Szőke haját felkontyolta, kék szemeiből pedig megnyugvás áradt, ahogy széles mosoly terült szét barátságos, szív alakú arcán. Annelise édesanyja volt.

– Apád mondta, hogy megérkezett – szólalt meg lánya kimondatlan kérdésére válaszolva, majd rám nézett. – Isten hozott, Gerda! Örülök, hogy végre megismerhetlek – azzal felém siklott, és óvatosan, mintha egy törékeny baba lennék, megölelt. Anyám öleléséhez hasonlítottam; utoljára évekkel ezelőtt részesültem ehhez foghatóban. Eva Breeman, vagy ahogy mostanában mindenki nevezte: Eva Jackson sugárzott a boldogságtól. Felnevetett, és anyáskodva kisimított egy-egy kósza tincset az arcomból. – Végre megmenekültünk! – sóhajtotta megkönnyebbülve, mire Anne hangos torokköszörüléssel felhívta magára a figyelmet.

– Anya, fogalma sincs semmiről!

Mrs. Jackson összeráncolta homlokát.

– Hát az meg hogy lehet? – értetlenkedett.

– Bonyolult! – nyögött fel Anne. – Igazából fogalmam sincs, de Jesse itt valamit nagyon félremagyarázott! Gerda az égvilágon semmiről sem tud, talán még a végrendeletről sem! Ott még nem tart – fűzte hozzá csak úgy, mellékesen megjegyezve, bosszankodva.

A nő elkomorodott. Villámló szemekkel mért végig, majd dühösen karba fonta a kezeit.

– Annelise Jackson – kezdte fenyegetően –, hol van Jesse?

– Nem tudom.

– Annelise! – Mrs. Jackson összehúzta a szemöldökeit. – Hol van Jesse?

A lány ártatlanul pislogott, mire anyja felsóhajtott. – Ha hazudsz nekem, azzal nem védheted meg őt, Annelise! Azonnal áruld el, hol van! Aliciánál? Ó, hát persze, hogy Aliciánál! – csattant fel szikrázó haraggal a hangjában. – Percival – és már el is fordult elkeseredett lányától, és az ajtóhoz ugrott. Még egyszer rám nézett, mielőtt távozott volna: megcsóválta a fejét, s biztatóan rám mosolygott. – Kitartás – mondta, majd hangosan kiáltozva a férje után, magunkra hagyott.

– Jesse ezért kikap – mormolta csendesen Anne.

Ekkor éreztem először, amióta belekerültem a saját történetembe. Annelise észre sem vette; látszólag azzal foglalkozott, hogy mindenféle mentségeket találjon ki, mire Jesse hazaérkezik. Nem akaródzott neki bevallani, hogy a pillantásával elárulta a fiút.

Furcsa volt, egészen különös. Kirázott a hideg, a gyomrom görcsbe rándult, s kivert a verejték. A szoba száznyolcvan fokos fordulatot vett, és Annelise hangját szokatlanul halknak és eltompultnak ítéltem meg.

– Gerda?

Felsikoltottam, és kétrét görnyedtem. Láttam, ahogy Annelise kiáltozva megindul felém, érzékeltem, ahogy letérdel mellém, hallottam, ahogy aggodalmasan szólongat, de mindent elnyomott egy ismeretlen ismerős vergődése és sikoltozásai. Enyhe fáziskéséssel döbbentem rá, hogy az a valaki én vagyok, majd éreztem, ahogy hátulról megragadnak.

Döbbenten néztem Jesse Breeman sötét szemeibe. Térdeim megrogyadoztak, remegés futott végig a gerincem mentén. Nem kérdeztem semmit, a dühösen villogó szemű fiúnak dőltem, s miközben odakint dörgött az ég, feltámadt a szél, lassan átadtam magam a sötétségnek – elájultam, újra.

*

Amikor magamhoz tértem, Jesse ölében feküdtem: békésen ringatott a karjaiban, ujjaival végigszántott a hajamon, és csendesen dúdolgatott egy dalt.

Sajgott a fejem, fájt minden porcikám, de a legjobban a szívem, mintha ezernyi tükörszilánk fúródott volna belé egy óvatlan pillanatban.

– Nyugalom, kedves – mormolta, mikor észrevette, hogy felébredtem. Nem törődtem vele, ösztönösen kibontakoztam szoros öleléséből, és megpróbáltam felállni.

– Mi történt? – suttogtam, s erőtlenül rogytam vissza a fiúhoz. Jesse sajnálkozva segített föl, majd a csípőmre helyezte a kezét, és magához húzva foglyul ejtett. Bágyadtan rámosolygott, majd felszisszentem: éles fájdalom hasított a mellkasomba.

– Jobb, ha nem erőlködsz – szólalt meg idegesen. – Ezek csak az utóhatások. Úgy tűnik, érzékenyen reagálsz a dimenziókapura – tette hozzá elhúzott szájjal, mire fölvontam a szemöldököm. – Bocsánat, ez az én hibám – mentegetőzött. – Figyelmeztetnem kellett volna.

Fáradtan felsóhajtottam.

– Hogy kerültél mögém?

Szórakozottan megsimogatta a fejem, és a hajamra csókolt.

– Ügyesen – mondta nevetős mosollyal az arcán.

– Hol voltál? – folytattam a kérdezősködést. – Azzal az Aliciával? Legalább kikaptál?

– Eva néni túl szigorú – jelentette ki árnyalatnyi dühvel a hangjában; homloka ráncba szaladt, tekintete elfelhősödött. – Ő nem kedveli Aliciát.

– Ő az a Parkhurst-lány, nem igaz? – érdeklődtem, miközben mindketten arra gondoltuk, hogy senki sem ismeri jobban nálam Aliciát, a leendő grófnét.

Jesse bólintott, majd még szorosabban ölelt magához. Ahogy a hajammal babrált, akaratlanul is eszembe jutott az összeesküvés: A mindenre elszánt család, akik szerint nekem kell őt megmentenem. Sejtettem, hogy nem találtak ki ehhez hasonlót, ám hiába várakoztam, hogy Jesse szólaljon meg és avasson be a nagy titokban, nem történt semmi.

– Anne sok mindenről beszélt, míg vártam rád – jegyeztem meg halkan. Jesse felkapta a fejét, és rám nézett. Elkomorodott.

– Annelise-nek mindig eljár a szája – állapította meg szárazon, mire nemet intettem.

– Kivételesen nem kotyogott ki semmit.

A fiú meglepetten nézett rám.

– Csodálom – mondta végül. Morcosan viszonoztam a pillantását. – Baj van? – kérdezte lágyan, és kisimította egyik kósza tincsemet az arcomból. – Mit szeretnél?

– Az igazat! – vágtam rá dühösen. – Hogy miért tettél szívességet, hogy honnan ismered Zsuzsát, ki az az Aliz, mit akarsz tőlem, miért kellek nektek, mi az a nagy titok, amiről már réges-rég tudnom kéne, amiért mindenki annyira mérges rád? Na és persze, hogy miért csörtetett el haragosan Mrs. Jackson, miután kiderült, hogy Alicia Parkhursttel vagy? Na, gyerünk, Jesse! – mordultam föl. – Válaszokat akarok!

Köpni-nyelni nem tudott. Mozdulatlan kőszoborrá merevedett, s úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy balett táncos akarok lenni. Annelise, aki éppen ebben a pillanatban nyitott be a szobába, ijedten hátrált is kifelé, miután Jesse rávillantotta sötét tekintetét.

– Véletlen volt! – sikkantotta Anne, majd becsapta maga mögött az ajtót. Jesse vicsorogva rázta meg a fejét.

– A fenét volt véletlen! – morogta, aztán belenézett a szemeibe. – Válaszokat akarsz? – kérdezte halkan, fenyegetően.

Kibontakoztam az öleléséből, és felálltam. Eltökéltem, hogy nem riadok vissza és nem alélok el tőle, bármi is történjék, azonban mikor ő is feltápászkodott, s hozzám lépve végigsimított az arcomon, már éreztem, hogy reszketek. Aprót bólintottam, hogy megerősítsem előbbi mondataimat, ám tudtam, hogy elvesztem. Jesse átvette fölöttem az irányítást; tőle függött minden – én is.

– Elgondolkoztál már azon, hogy mennyire más vagy? – Döbbenten pislogtam, mire folytatta. – Végiggondoltad már valaha, hogy édesanyád miért veszett el, hogy mi történt akkor, mikor Henrietta nénédet elszállították? Találtál már magyarázatot Zsuzsára, aki egyszer sem csodálkozott, mikor Anna testvéred gúnyosan mesélte, hogy ugyanolyan bolond vagy, mint Megyeri Henrietta? Hogy te is kitalálsz történeteket, mint egy ostoba író?

Kérdések – olyanok, amikre nem tudtam felelni.

Magamban beismertem, hogy egyszer-egyszer megfordult a fejemben, de annyira összezavarodtam, hogy nem sikerült kibogoznom egyiket sem.

Jesse elnézően, egyben komoran mosolygott.

– Sejtettem.

Úgy éreztem, hogy muszáj megszólalnom.

– Azt mondtad, te sem ismered a válaszokat. Semmit sem tudsz anyámról vagy a nénémről!

Farkasszemet néztünk. Elhátráltam, összefontam a karjaim, és nem eresztettem sötét tekintetét. Jesse végül nagyot sóhajtott, majd bólintott.

– Igazad van – jelentette ki, alaposan megfontolva a mondatait. – Én csak egyet tudok, Gerda. Szükségünk van rád.

– De miért? Mi közöm van a végrendelethez, hozzád? Miért kellek? – kíváncsiskodtam, mire Jesse idegesen oldalra billentette a fejét, mérlegelve, hogy mit válaszoljon. Talán az erősítette meg döntését, hogy megbízhat bennem, hogy elszántan figyeltem, nem rezzentem össze, mint aki tartana valamitől.

– Lady Breeman, a grófné, néhai apám felesége – köszörülte meg a torkát – elküldte értem a Mészárlót. Meg akar gyilkoltatni, hogy ne kaphassam meg az örökségem. Tudod, én vagyok a fattyú – emlékeztetett enyhe éllel a hangjában.

Először elpirultam, majd kivert a verejték, s minden vér kifutott az arcomból, ahogy felfogtam szavainak értelmét. Pontosan tudtam, miket írogattam úgy szórakozásképpen a füzetembe, és most tudatosult bennem, hogy minden valósággá vált: halálra ítéltem Jesse-t.

A szám elé kaptam a kezem, és sokkosan hátrébb léptem. Jesse barátságosan rám mosolygott.

– Nem tudhattad – suttogta megnyugtatásképpen.

– A Mészárló! – fulladoztam.

Arra gondoltam, hogy ha hazamegyek, az első dolgom az lesz, hogy megírom: a Mészárlónak nem sikerült a terve, Jesse életben maradt – ám ahogy a fiú rám nézett és megláthattam a pillantását, egyből rájöttem: semmit sem érnék el vele, így is, úgy is megvalósul minden.

– Már nem változtathatod meg – rázta meg a fejét, mire kiböktem, ami a legjobban érdekelt:

– Hogy irányíthatom? Miért nem avatkozhatok bele, ha egyszer én ártottam nektek? – folytattam a kérdezősködést, de Jess csak vállat vont.

– Percy bácsikám úgy gondolja, te csak a támpontot adod, a szálakat már nem bolygathatod. – Elmosolyodott. – Gondolj csak bele: nálad a legjobb barátom az öcsém, James. Ez sem valósult meg.

– Még bármi megtörténhet – mormogtam.

Jesse felsóhajtott.

– Csak te menthetsz meg, Gerda. Csak te, senki más.

– Honnan tudod? – kérdeztem rá.

Körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgat bennünket. Magához intett, és miután meggyőződött róla, hogy nincs ellenség a közelben, így szólt:

– A grófné keres valakit, Gerda. Egy lányt, aki tönkreteheti a gondosan felépített tervét. A Mészárló velem foglalkozik, míg a Vadász, az ölebe, a lányt keresi meg. Azt suttogják, hogy már megnyitotta a dimenziókaput és elindult érte. – Jesse fájdalmasan érintette meg az arcom. – Meg akarja ölni, éppen ezért kellett sürgősen cselekednem. Az, hogy Zsuzsa is felbukkant, azt jelzi, hogy a Vadásznak tényleg rád fáj a foga.

– Zsuzsa! – Felkiáltottam.

Jesse elmosolyodott.

– Ő közénk tartozik, Gerda.

Éreztem, ahogy megszédülök az információáradattól. Jesse elkapta a karomat, és megtartott, nehogy elessek. Hebegve ráztam meg a fejemet és tiltakoztam. Zsuzsát nem teremthettem meg! Nem és nem! Nem alkothattam egy olyan személyt, akit mindenkinél jobban gyűlölök, aki tönkretette a családomat! De Jesse igazat mondott. Láttam a szemében a sajnálkozást, a megcsillanó szomorúságot, és tudtam, hogy nem kételkedhetem a szavaiban.

– Gerda... – A hangja végtelenül lágyan csengett; megfogta a kezem. – Zsuzsa Alicia Parkhurst unokatestvére.

Döbbenten néztem föl rá. Halovány mosolya nem tünedezett el szép vonású arcáról; gyöngéden cirógatta a kézfejemet.

– A valódi neve Susanne Parkhurst. Kitagadták. – A hajamra csókolt, és magához vont. Ekkor mondta ki azt, amire soha nem gondoltam volna: – Azért jött, hogy megvédjen.

4. fejezet – Emlékek és ígéretek

4.

Emlékek és ígéretek

„A sors attól sors, hogy nem magunk választjuk, mégis meg kell állnunk a helyünket, bármit hozzanak is a napok.”

(Fayard)

Judit néni volt a világ legjobb nagynénje.

Úgy másfél órás késéssel állított be hozzánk vacsorára, amikor már végleg letettünk arról, hogy újra látjuk, ahogy az elmúlt napokban. A harmadik meghívását lemondva, kezdtük úgy érezni, mintha szándékosan húzná az időt, hogy ne kelljen megismerkednie Zsuzsával. Valamiért nem tudtam haragudni rá, akárhányszor apa felemlegette őt. Én is, ha tehettem, bezárkóztam a szobámban, fülhallgatóval a fülemben firkálgattam a noteszomba, és amikor Anna felbukkant, hogy gúnyolódjon, nem foglalkoztam vele.

Zsuzsa világoszöld, térdig érő ruhába bujtatta sportos testét; vörös haját egy copfba kötötte, s magabiztosan állta Judit néni tekintetét, aki az első pillanattól fogva nyíltan kimutatta ellenszenvét a lány iránt. Aznap apa főzött, vagy legalábbis megpróbálkozott vele. A rántottán és a spagettin kívül nem sokat tudott alkotni, éppen ezért, általában rám hárult a felelősség, hogy ehető ételt varázsoljak a húgaimnak – és persze apának is.

Amint a nagynéném bevonult az előszobába, berontottam a konyhába, hogy mentsem, ami még menthető: apa ugyanis úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást, és befejezi – helyettem is! – a vacsorát. Éppen idejében érkeztem. Fáradt mosolyra görbültek ajkai, majd hátrahúzódott; átengedte nekem a terepet, és kivonult, hogy köszöntse testvérét.

– Judit néni, Judit néni, mikor viszel el minket az egyik előadásra? – Dorina lelkes visongásai behallatszódtak a konyhába. – Emlékszem a Padlásra, az nagyszerű volt! – csiripelte vidáman. Judit néni halk kacajt hallatott, miközben a dicséret halvány pírt csalt az arcára, hiszen hozzám hasonlóan zavarba jött, ha elismerő szavakkal illették.

– Ugyan, amatőr produkció volt! – legyintett nagynéném. – De mit szólnátok, ha most hétvégén eljönnétek a színházba, és részt vennétek a próbán? Rómeó és Júlia, most ezt vette elő újra a főnök. Na, tetszik az ötlet?

Dorina sikoltása jelezte számunkra, hogy őt sikerült meggyőzte. Mit nem adtam volna, hogy újra láthassam a nénémet, ahogy a színpadon áll, s bátran kihúzva, ország-világ előtt énekelve éli át az igaz szerelmet. Apa azonban mindig is értett hozzá, hogy tegye tönkre az álmainkat. A legváratlanabb pillanatban szólalt meg, mély hangja bezengte a kicsiny helyiséget, s végigfutkosott a hátamon a hideg: elkomorodtam. Tudtam, hogy nem fogja megengedni.

– Úgy gondolom, kedves Judit, hogy a gyerekek inkább tanuljanak, mintsem értelmetlen próbákat nézegessenek a szabadidejükben. – Pár másodperces szünet következett, majd apa könyörtelenül folytatta: – Nem tudsz még róla, de Dorina sokat rontott matematikából, Gerda pedig nehezen birkózik meg a fizikával, amióta megfertőzted az elméjüket ezzel az ostoba színészettel.

Judit néni elhaló hangon tiltakozott: – Nem, Péter, a színeszet nem ostoba dolog, hanem csodálatos, csak te nem akarod ezt megérteni.

– Ugyan már, Judit, ne nevettess! Ebből nem lehet megélni.

– Érdekes, nekem eddig mégis sikerült.

– Te más vagy, mint a többiek, azért! Nekik nem sikerülne!

– Már miért is nem, Péter? – remegett meg Judit néni hangja. – Ők is mások, ugyanolyanok, mint én vagy az anyjuk! Ne tagadd, Péter, ne tagadd! Tudom, hogy gyűlölöd Máriát azért, amit veled tett, de legalább engedd, hogy kimondjuk a nevét és beszéljünk róla! Ne gyűlöld a gyermekeidet azért, mert rá hasonlítanak!

Kezdetét vette a szokásos menet, az igazi családi perpatvar, amit gyakorlatilag apa robbantott ki, még ha utána egész este azt morogta, hogy megint Judit néni a bűnös, amiért tönkretette az estét. A békés vacsora álma tényleg csak egy álom volt, mert sosem valósulhatott meg egy olyan családdal, mint amilyen az enyém.

A veszekedés fonalát akkor vágtam el sikeresen, amikor Dorina észrevette, hogy jövök a spagettis tállal a kezemben, széles műmosollyal az arcomon. Elüvöltötte magát, hogy „Kész a vacsora!”, majd levágódott az egyik székre, és az evőeszközeit a kezébe véve várakozott.

– Segítek! – csilingelte Zsuzsa. Könnyed mozdulattal hozzám szökkent, és a kezét nyújtotta a tálért.

– Felesleges – mondtam bájosan, mire elhúzta a száját.

Apa fenyegetően megszólalt: – Gerda!

– Mi az? – kérdeztem nemtörődöm, gúnyos mosollyal az arcomon, és vállat vontam. – Nem kell segítség.

A társalgás pengeélen táncolt, az idegeimet azonban erős kötélből fonták, nem szakadtak el. Nem borultam ki, amikor Zsuzsa teljesen véletlenül leöntött a vizével, nem kezdtem el üvöltözni, mikor Anna sípcsonton rúgott, és nem válaszoltam egyetlen egy idegtépő kérdésre sem, amit apa intézett hozzám.

– Szóval, Zsuzsanna, nemrég kezdted az egyetemet, igaz? – Körülbelül a vacsora közepén, Judit néni elunta, hogy Zsuzsa nem retten meg a villogó szemeitől, s hogy nem sikítozik dühében, mint ahogy apa előző barátnői tették. Nagynéném bekeményített, és tekintete azt sugallta, hogy segítségre van szüksége: rám.

– Ó, igen, másodéves vagyok már – mondta mosolyogva Zsuzsa. Judit néni bólintott.

– És a szüleid? Ők mit szóltak ahhoz, hogy egy nálad jóval idősebb férfival kezdtél? – adta meg a kegyelemdöfést.

Zsuzsa elpirult, apa pedig felszisszent. Belevigyorogtam a tenyerembe, majd lesütöttem a szemem, nehogy valamelyikük meglássa, milyen jól szórakozom. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

– N-n-nem zavarja őket – dadogta végül, mire felvontam a szemöldököm.

– Apa. Szerelmes vagyok – közöltem. Apa szeme elkerekedett döbbentében, Anna felhorkant, Dorina pedig lelkes visítozásba kezdett, amiből kihallottam a Ferenc nevet. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ahogy eszembe jutott Jesse Breeman, de ha már egyszer elkezdtem valamit, nem hagytam abba. Nagyot nyeltem, és folytattam: – Huszonnégy éves, remélem, nem gond – és szemtelenül rávigyorogtam. Apa dühében felmordult, majd az asztalra csapta a villáját.

– Gerda!

– Igen? – érdeklődtem, és hátravetettem hajamat.

– A szobádba! Most! – hangsúlyozta ki, mire bólintottam. – Indulj!

– Oké, nem kell kiabálni – mondtam, majd hátat fordítottam a rokonságnak és Zsuzsának, aztán feltrappoltam az emeletre.

*

Az ágyamon feküdt, és a plafont bámulta. Amikor becsaptam magam után az ajtót, nem kapta fel a fejét, csak felemelte kezét, s halkan üdvözölt. Ledermedtem, nem mozdultam. Kopott farmert viselt, és hozzá fehér inget választott: félig gombolta csak be. Haja megint nem látott fésűt, borzas volt, ő pedig nevetett, mintha mindez normális lenne. Fintorogva megráztam a fejem. Még mindig reménykedtem benne, hogy csak egy rossz álom az egész, és hogy nem őrültem meg.

– Olyan szépek a csillagok – szólalt meg végül csendesen. Felvontam a szemöldököm, majd tétován tettem felé egy lépést.

– Nincsenek is csillagok – jegyeztem meg, mire elnevette magát.

– Pont azért mondtam.

– Ó, értem – nyugtáztam, aztán leültem az ágyam szélére.

Nem mozdult meg, továbbra is békésen feküdt: csak a kezemet fogta meg gyengéden és húzta a mellkasára. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése. Egy elmebeteg ötlettől vezérelve átvetettem a lábamat Jesse-n, és lovagló ülésben elhelyezkedve, belenéztem sötét szemeibe.

– Mondd, hogy csak álmodom – kérleltem. Megrázta a fejét, és felsóhajtott.

– Nem szeretek hazudni – mondta.

Odalentről felhallatszódott apám mérges hangja, jó szokásához híven Judit nénémmel veszekedett. Hosszú perceken keresztül füleltem, fejemet Jesse mellkasára hajtottam, és nem mozdultam. Amikor meghallottam a jellegzetes lábdobogást, tudtam, hogy valamelyik testvérem idegei mondták fel a szolgálatot a mai estére, s úgy döntött, inkább visszavonul a szobájába, mintsem beleszóljon apáék vitájába.

– Tényleg nem hallucinálok, nem őrültem meg? – Kétségek között vergődve néztem Jesse-re, akinek ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

– Dehogynem, Gerda, de akkor nem csak te, hanem a testvéreid is.

– Szóval nem velem van a baj – szögeztem le, mire Jesse felült, s vele együtt engem is felhúzott.

Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, közelebb hajolt, és két tenyere közé vette az arcomat, kényszerítve, hogy ne süssem le a szemem és ne próbáljak menekülni előle, ahogy az utóbbi napokban tettem.

– Veled van a gond, Gerda – felelte komolyan, hangja mély, dallamos tónusával. – Neked köszönhetően vagyok itt, miattad. Te álmodtál meg, te képzeltél el, hogyan nézek ki, te alkottál, és akaratodon kívül megelevenedtem. Én és a társaim.

– De miért? – nyikkantam fel félhangosan. – Miért nem tudtál megmaradni a képzeletemben?

Jesse nagyot sóhajtott, miközben a fejét rázta. – Sajnálom, erre nem tudok válaszolni. Henrietta nénédnél miért történt ugyanez? Édesanyád miért veszett el az idő során? Az ükanyád miért volt rá képes? – sorolta a kérdéseket, és éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem.

Az anyám – zakatolt a fejemben a gondolat. Őt emlegette, a nőt, aki után sóvárogtam, hogy lássam, aki sosem keresett fel, többet nem, miután elutasítottam, hogy vele menjek. Jesse megtámasztotta állát, és rám nézett. Tudta, hogy felfigyeltem arra, amit mondott, mégsem folytatta, nem magyarázta meg a tetteit.

– Mária – leheltem halkan édesanyám nevét, mire elmosolyodott.

– Mária – mondta ő is, és megfogta a kezem.

– Ismered őt? – suttogtam. Észre sem vettem, mennyire reszket a hangom. Minden ízemben remegtem, s egy olyan ábrándot dédelgettem, amiről tudtam, hogy soha nem valósulhat meg. Viszont akartam látni az anyámat, és végre, annyi év elteltével találtam valakit – noha egy képzeletbeli fiút –, aki ismerte őt, még ha csak keveset is tudott róla, de még ez is elegendő ahhoz, hogy útra keljek.

Apa egyszer azt mondta, hogy anya nem csupán magunkra hagyott, hanem eltávozott, megszűnt, vége lett. Meghalt. Titokzatos volt, furcsa, egy igazi különc, olykor pedig egy flúgos tudós, hisz ha tehette, kísérletezett, és nem érdekelte, hogy mások bolondnak tartják, csak vállat vont. Ő megértette és végighallgatta Henrietta nénémét, kiállt mellette, és amikor be akarták zárni, a leghangosabban tiltakozott. Ország-világ előtt nyilvánította ki véleményét, de ez nem volt elegendő, végül feladta. Valamiért arra gondoltam, hogy én, ha a helyében lettem volna, a végsőkig küzdök; nem futamodtam volna meg, hisz mindig is győzni akartam. Én győztem volna.

Anya meghalt. Apa szerint az egyik kísérletébe betegedhetett bele. Biztos, hogy halott. Nem létezik, hogy ennyire elvesszen valaki, hogy gyökerestül kiirtott minden adatot maga után, mintha soha nem is élt volna a Földön. Nem. Az elején apa teljesen kiborult. Bár azzal vádolta anyát, hogy megcsalta, mégis úgy szerette, mint senkit a világon. Megértettem, miért volt sokáig élőhalott, anya távozása után: egyik napról a másikra történt a dolog. Anya hisztérikusan zokogott, miközben amit csak talált, bedobált a bőröndjébe, mi, gyerekek pedig csak álltunk, és néztük, ahogy elmenekül az életünkből. Apa utána megpróbált kapcsolatba lépni vele, hogy ennek az egésznek ne így legyen vége, de nem sikerült, a törvényes válás után mindent anya testvére intézett, a nagybácsi, aki ugyanúgy felszívódott, mint a húga.

– Ismered őt, Jesse? – kérdeztem reszketve, s szívem fájdalmasan sajgott, ahogy belegondoltam, milyen érzés lehetne újra átölelni őt.

– Gerda...

– Ismered őt, Jesse? – emeltem fel a hangomat.

A fiú most újra rám nézett, ezúttal a kifejezés, ami kiült szép vonású arcára, szíven ütött. Megint. – Ugye nem halt meg? – cincogtam.

– Sajnálom, Gerda, de édesanyád éppúgy elveszett a mi világunkban, mint ahogy a tiédben – suttogta halkan.

Ledermedtem, majd kiegyenesedtem, és megfordultam ültemben.

– A ti világotokban? – Hangom pár oktávval magasabban, élesen csengett.

– Velem kell jönnöd! – Ügyesen terelte a témát; mire észbe kaptam, forró lehelete a nyakamat csiklandozta, karjait a csípőmre helyezte. – Gyere velem, Gerda – hívott, és ujjaival megcirógatta az arcomat.

Elszégyelltem magam a saját viselkedésemtől. A meztelen valóság ugyanis az volt, hogy akárhányszor megcsókolt, minden addigi gondolatomat elfelejtettem, azt is, hogy őt gyakorlatilag én álmodtam meg, és csak az járt a fejemben, hogy még többet akarok, sokkalta többet, mint amennyit normális esetben megengedtem volna. A normális szó, bármilyen környezetben is szerepelt, nálam nem létezett. Minden maga volt az abszurdum, a természetfeletti, akárcsak Jesse.

Jesse kibontotta a hajamat, majd félrebillentette fejét, hogy megítélje, jól áll-e. Elpirultam. Hogy sötétszőke vagy egészen világosbarna hajam volt, azt sehogy sem tudtam megállapítani. A napfényben ragyogott, ezüstösen szikrázott, és apám minden alkalommal lehajtotta a fejét: anyára emlékeztettem. A családomban mindenki sötét hajú volt: Dorináé a legsötétebb, aranybarna, majdhogynem fekete, őt Anna követte, egy árnyalatnyival világosabb hajszínnel. Apáé fekete volt, mint a korom, Judit nénié pedig éjsötét, tekintete viszont kék, hűvös, mint a jég.

– Gyere velem, Gerda – suttogta Jesse, és megszorította a csípőmet.

– Nem tehetem – ráztam meg hevesen a fejem, mire meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Zsuzsa – magyarázkodtam. Döbbenten észleltem, hogy csak ezt az egy aprócska problémát találtam kifogásként. Ha Zsuzsa nem lépett volna be az életünkbe, habozás nélkül Jesse-vel tartottam volna.

– De miért?

Jesse elgondolkozva fürkészett.

– Zsuzsa édesapád barátnője – jelentette ki végül hosszas tanakodás után. Bólintottam. A szívem majd' kiugrott a mellkasomból, Jesse pedig még mindig nem eresztett, fogságban tartott, és nem tudtam szabadulni.

– Meg kell állítanom Zsuzsát, mielőtt teljesen behálózza az apámat és kitúr minket! – győzködtem ádáz pillantásokat lövellve a fiú bal keze felé, ami a combomon pihent.

– Ha Zsuzsa nem lenne – szólalt meg hirtelen –, akkor velem jönnél?

– Én... – kezdtem bele nagyokat nyelve, mire újra közbevágott.

– Pontosítok a kérdésen, ha lehet – mondta egy féloldalas mosoly keretében. – Ha segítenék félrerakni Zsuzsát az útból, legalább egy rövid időre, akkor nem lenne akadály, hogy eljöjj velem?

Döbbentem viszonoztam a pillantását. Amikor végre megeredt a hangom, össze-vissza beszéltem mindenféle ostobaságot, dadogtam valamit a testvéreimről, apáról, a suliról, aztán legnagyobb rémületemre, miután Jesse megnyugtatott, hogy ezekkel nem lenne gond, bólintottam és kiböktem: – Igen!

Jesse felállt.

– Segítek – ajánlkozott –, de meg kell ígérned, hogy velem jössz.

– Hogyan? – pattantam föl én is, és a döbbenetem csak fokozódott.

Odalépett hozzám. Tekintetét sosem láttam még ilyen komolynak – megigézve bámultam, mozdulni sem mertem.

– Esküdj az életedre, Gerda – suttogta csendesen. – Esküdj, hogy betartod a szavad, és ha szétdúljuk a nagy románcot, azt teszed, amit csak parancsolok és odajössz, ahova csak én akarom! Esküdj!

Nem tudom, mi ütött belém, újra erős késztetést éreztem, s mintha egy ősi sugallat, egy jótevőm utasított volna, hogy engedelmeskedjek, megtettem, amit kért tőlem. A szívem hevesen dobogott, a kezem reszketett, s cérnavékony hangon így szóltam:

– Az életemre esküszöm, én, Kovács Gerda, hogy állom a szavam, és amíg csak élek, úgy cselekszem, ahogy azt te, Jesse Breeman szeretnéd!

Odakint hirtelenjében megdörrent az ég, s szakadni kezdett az eső. Jesse felé kaptam a fejem, aki elmosolyodott és magához vont. Búcsúzott.

– Hova mész? – szisszentem fel haragosan, mire felnevetett.

– Hogy magyarázzam meg apádnak, hogy egyszer csak felbukkantam a szobádban? – érdeklődte nyugodtan, nevetős mosollyal az arcán.

– Tessék? – pislogtam nagyokat, de Jesse csak megrázta a fejét, előrehajolt, és gyors csókot nyomott a számra, mintha mindez annyira természetes lenne.

– Mindjárt találkozunk, ígérte.

Mire észhez tértem, már eltűnt előlem, köddé vált.

Pár perccel később valaki erélyesen becsöngetett. Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. Hallottam, ahogy apa feláll, és elindul, hogy ajtót nyisson. Mikor tudatosult bennem, hogy ki lehet a csöngető, úgy robbantam ki a szobámból, mint az ágyúgolyó, s mire apa feleszmélt, hogy elsuhantam mellette, már reszkető kezemet a kilincsre szorítottam.

Mindenki kitolongott az előszobába. Anna és Dorina a lépcsőn álltak, és kíváncsian fürkésztek, Zsuzsa apa karjába kapaszkodott, Judit néni pedig úgy nézett rám, hogy furcsán kezdtem érezni magam. Ahogy találkozott a tekintetünk, mint a villám, úgy hasított belém egy emlék, egy halovány, ködös derengés: Judit néni megérintette anyám karját, hogy visszatartsa.

– Nem mehetsz el, Mária, nem engedem!

Nem azt a nőt láttam, akit most. Fiatalabb volt, mohó, kiéhezett az életre és a kalandra, akárcsak anyám. Az anyám...! Judit néni a karját szorongatta, tekintete szikrákat szórt, s elszántnak tűnt: bármit megtett volna, csak hogy megakadályozza anya távozását.

– Te ezt nem érted, Judit, és soha nem is fogod megérteni! Eressz! – Anyám parancsoló volt, dühös és nénémhez hasonlóan eltökélt.

– Nem engedem, hogy ahhoz a férfihoz menj! Nem mehetsz oda, Mária! Ez nem normális, ez abszurdum! Gondolj Henriettára! – sikoltotta Judit néni, de anyám elrántotta a karját; sértetten nézett a nagynénémre. Mély levegőt vett.

– Ég veled, Judit – suttogta, majd kilépett nagynéném életéből, és eltűnt.

Sokkoltan meredtem magam elé. Egy villanásnyi emlék volt, ráadásul nem a sajátom. Még mindig a kilincset szorongattam, miközben az a valaki, Ő, odakint, újra csöngetett. Apa rám kiabált, hogy mire várok, és gondolatban én is ezt kérdeztem magamtól. Mikor reszketve lenyomtam a kilincset, még egyszer hátranéztem nagynénémre. Egyetlen egy gondolat járt a fejemben, az, hogy Judit néni tudta! Tudott Jesse-ről, tudott az anyámról.

Elhatároztam, hogy bármi történjék, ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt. Ezzel a döntéssel a fejemben nyitottam ki az ajtót, és elmosolyodtam. Nem tévedtem.

Jesse Breeman állt velem szemben, és ő is mosolygott. Rájöttem, hogy ha az életem múlna rajta, akkor is vele tartanék – ez a sorsom, s nem tagadhatom meg. Ha hihettem Jesse-nek, amit a családomról mondott, akkor nem csak egy-két évről volt szó.

Meg kellett fejtenem egy több évszázados titkot.

*

Végül apa invitálta be. Anna abban a pillanatban, amikor meglátta ki az, dühösen felmasírozott a szobájába, és bevágta maga után az ajtót. Dorina azonban izgatottan felsikkantott, lesietett a lépcsőn, és mielőtt megakadályozhattam volna, Jesse nyakába ugrott. Judit néni dühösnek tűnt, de még ő sem okozott akkora meglepetést.

Zsuzsa reakciója volt a legdöbbenetesebb: eltátotta a száját, arcára mintha az ijedtség kifejezése ült volna ki. Farkasszemet nézett Judit nénivel, majd nagyot nyelt, és tett egy tétova, esetlen lépést előre, Jesse felé.

– Ferenc, micsoda meglepetés! Hogy kerülsz ide? – álmélkodott apám, és a kedvesség, ami kihallatszódott a hangjából, még jobban megdöbbentett. – Judit, Zsuzsa, ti még nem ismeritek Gerda tanárnőjének az unokaöccsét, Horváth Ferencet. Ferenc, ő a kedvesem, Zsuzsa, ő pedig a testvérem, Judit.

A gyors bemutatkozás után apám átkarolta Jesse-t, és a nappali felé csoszogott. Zsuzsa szellemként, Judit néni házisárkányként követte.

– Mi már ismerjük egymást, Péter – mondta Zsuzsa, mikor leültünk. Apa csodálkozva kiáltott fel.

– Igazán? Mégis honnan?

Jesse-re néztem, és felvontam a szemöldököm.

– A húga az osztálytársam – rántotta meg a vállát.

– Ó, így már mindent értek! – bólogatott apám. Úgy lelkendezett, mint egy szerelmes tinédzser; végre talált magának beszédtémát.

Semmit sem értettem. Jesse szemlátomást ismerte Zsuzsát, mégpedig a húgán keresztül, ha nem hazudott. De az lehetetlen! Jesse-t én képzeltem el, senki más! Miért kísértené Zsuzsát, ha engem is zaklathat? Mi ez az egész?

Jesse Breeman egész este nem csinált semmit, csak ült vidáman, és mosolygott, olykor-olykor kérdéseket tett fel Zsuzsának, aki zavarában elvörösödött és nem tudott rájuk válaszolni.

– Drágám, borzalmasan festesz – állapította meg apa az este végén, Zsuzsára nézve. A vörös lány bágyadtan nézett rá, és megrázta a fejét.

– Kutya bajom!

– Pedig tényleg sápadtnak nézel ki – jegyezte meg Jesse elégedetten hátradőlve. – Gondolom, az utóbbi hetek készítettek ki – sajnálkozott. – Hogy van Aliz?

Aliz Zsuzsa állítólagos húga volt, és Jesse szerint a két testvér nagyon hasonlított egymásra. Homlokráncolva hallgattam és gondolkoztam. Semmit sem értettem, a kérdések pedig egyre csak gyűltek és gyűltek – és senki sem akarta megválaszolni őket.

– Remekül van! – ugrott fel Zsuzsa. Mellkasa hullámzott, dühösen mordult rá Jesse-re: – Igazán abbahagyhatnád már a folyamatos kérdezősködést!

Apa döbbenten nézett össze velem. Jesse értetlenül csóválta meg a fejét.

– Mi a baj, Zsuzsa?

– Pontosan tudod, Ferenc – morogta a lány. – Fejezd be, ennek nem lesz jó vége!

– Már nincs – helyesbített Jesse, és szórakozottan viszonozta a lány haragos pillantását.

– Hagyd abba! – toppantott Zsuzsa, mire apa felállt, és a vállára tette a kezét. Zsuzsa úgy rázta le, mintha áramot vezettek volna belé. – Maradj ki ebből!

– Mi a bajod? – emelte fel a hangját apa. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy közbelépjen, mielőtt teljesen eluralkodnak az indulatok. – Normális vagy? – fogta meg barátnője karját.

– Azt mondtam, hogy eressz el! – sikította teli torokból a lány, majd akkora pofont kevert le a férfinak, hogy a nyoma sokáig ott vöröslött, bizonyítékként szolgálva, apám arcán.

A veszekedés úgy robbant ki, hogy meglepettségemben megszólalni sem tudtam. Dorina szipogva felmenekült a szobájába, apa pedig úgy üvöltözött Zsuzsával, mint egykor anyámmal tette. Jesse szemei csillogtak elégedettségében, miközben rám nézett, majd közel csúszott hozzám, és így szólt: – Nos, mit gondolsz? Ez elegendő ahhoz, hogy vége legyen a románcnak?

Nagyot nyelve bólintottam, mire sugárzó mosolyt küldött felém. Felállt, és magával húzott. – Teljesítettem az alku rám eső részét? – kérdezte. Erre is bólintottam. Elindultunk fölfelé a szobámba: a veszekedés nem csillapodott, apa magyarázatot követelt Zsuzsától, aki a hangokból ítélve, nem akart elárulni semmit.

Jesse behajtotta mögöttem az ajtót, majd megfordult, és a falhoz taszított. Csókja először gyengéd volt, aztán egyre követelődzőbb, szenvedélyesebb lett. A térdeim rogyadoztak, mikor kezével végigsimított az oldalamon és szorosan magához rántott. Úgy ölelt, hogy nem tudtam kiszabadulni. Nem is akartam.

– Azt hiszem, sikerült – zihálta engem nézve. Arca jól láthatóan kipirult, szemei furcsán csillogtak.

A földre estem volna, ha nem tart meg a csípőmnél fogva. Jót mulatott rajtam, majd miután újra magához ölelt, elkomolyodott. Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

– Baj van? – suttogtam nagyokat lélegezve.

– Én teljesítettem az alku rám eső részét – emlékeztetett, mire biccentettem.

– Tudom – mondtam.

Jesse megragadta a karomat, és erősen megszorította. Felszisszentem fájdalmamban, szemeim könnybe lábadtak.

– Most te jössz, Gerda.

– Én?

A szorítás még jobban erősödött. Igaza volt. Megegyeztünk. Megesküdtem, hogy ezen túl azt teszem, amit ő mond. Az utolsó próbálkozási lehetőség, hogy ez alól végül kibújjak, kudarcba fulladt, mikor meghallottam, ahogy Zsuzsa zokogva berohan apa hálójába. Az események kísértetiesen hasonlítottak egy pár esztendővel ezelőtti alkalomra, csak akkor másvalaki játszotta a főszerepet: az édesanyám.

– Hogy csináltad? – böktem ki zavaromban, hogy húzzam az időt.

Mindennél jobban kívántam a válaszokat, s rettegtem attól, hogy mi történik, ha Jesse-vel tartok. Egyáltalán hova megyek? A noteszomba? Ki írja tovább a történetet? Mi lesz velem? Mi lesz a családommal: az apámmal és a testvéreimmel? És a kutyám, mi lesz Néróval?

Jesse felnevetett: átlátott rajtam.

– Megígérted, Gerda – suttogta, és közelebb lépett. – Tudod, hogy tartja a mondás: az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó.

– Én betartom! – emeltem fel védekezően a kezemet, mire Jesse megrázta a fejét.

– Nem fogod. Tudom, mi jár a fejedben, ha elfelejtetted volna – tette hozzá, mikor látta, hogy tiltakozni szeretnék.

– Jesse... – próbálkoztam, de közbevágott.

– Ez a sorsod, Gerda, nem tehetsz ellene semmit! Velem kell jönnöd! Szükségem van rád! Meg kell mentened minket!

Szívszaggatóan felzokogtam, és lerogytam a földre. A vállaim rázkódtak a sírástól, s egy pillanatra arra vágytam, hogy Jesse letérdeljen mellém, és megvigasztaljon – de ez nem történt meg.

Miért én? Miért nem más? Mi fog velem történni? – kérdeztem magamtól.

Motoszkálás zaja hallatszott, egy vágásé, aztán csöpögés. Jesse végül odalépett hozzám, és megérintette a karomat: kinyitottam a szemeimet.

– Mit csináltál? – sikoltottam fel.

Egyik kezében egy tőrt szorongatott, a másikat kinyújtotta értem: véres volt. Egy furcsa ábrát vágott bele, s vére apró cseppekben szennyezte be a szőnyegem. Arca komoly volt, határozottan nézett rám.

– Fogd meg a kezem, Gerda! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, mire elhalóan nemet suttogtam. – Fogd meg a kezem! – dörrent rám. – Megesküdtél – tette hozzá csendesen.

Zokogtam, miközben nagyot nyeltem, és a szemébe néztem. Hallottam, ahogy kivágódik a szobám ajtaja, és Judit néni azt kiabálja, hogy: „Ne, Gerda!”, de már elkésett vele. Kezemet Jesse véres kezébe helyeztem, és vérfagyasztóan felsikoltottam. Abban a pillanatban erőszakos rántást éreztem, majd a szoba száznyolcvan fokos fordulatot vett, s sötétség ereszkedett az elmémre.

Elájultam.