1. fejezet – A fattyú

Vérző szívek

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.”

(Biblia)

1.

A fattyú

„A jónak, rossznak egy jussa nem lehet.”

(Szophoklész: Antigoné)

Próbáld megérteni, kislányom!

Ez a mondat sokáig keservesen csengett a fülemben. Eltompította a külső zajokat, egyre csak ismétlődött és ismétlődött, miközben a fák méregzöld levelei elsárgultak, lehullottak, mígnem az egykor zöldellő pázsitot hó nem födte.

Azt hiszem, nyolc éves lehettem. Tényleg nyolc? Jó sok idő telt már el, hét év, mindjárt annyi, mint amennyi akkor voltam. Döbbenetes. Már hét?

A szüleim haragban váltak el. Hogy gyakorlatilag melyikük nem bírta elviselni a másikat, melyikük kacsintott félre titokban, nem tudom. A bácsikám váltig állította, hogy apám volt az, ő viszont anyát gyanúsította, így hát nem derült rá fény. Mindketten a másikról hitték, hogy hűtlen maradt.

Édesanyám, a fiatal, mindig vidám és mosolygó Megyeri Mária, egy viharos napon összepakolt dühében, mondván, nem bírja tovább elviselni apám mellett az életet, s tett még egy utolsó próbálkozást, hogy valamelyikünket rávegye, tartson vele. Én, mint a legidősebbik, kitartottam az érvem mellett, miszerint ez az egész nem szükséges. Anyám dühtől izzó pillantással vádolt meg azzal, hogy elárultam őt. Keserű hangja szíven ütött, és akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem sírok, még egy könnycseppet sem ejtek, bármi történjék is, és csak egyetlen egyszer szegtem meg az ígéretemet: akkor viszont úgy zokogtam, mint egy kisgyerek, mentségemre szóljon, hogy az is voltam. Anya elmenekült, mi pedig, köszönhetően apánk erős befolyásának és hatalmának, vele maradtunk. A bácsikánk próbált ugyan segíteni rajtunk, minden igyekezetével azon volt, hogy elszakítson minket tőle, hogy hozzáköltözhessünk, de a bíróság, apa magas pozíciója miatt, elutasította.

Soha többet nem hallottam anyáról.

A nevem Kovács Gerda. Tizennégy éves kis gólya, fiatal gimnazista, félárva. Édesapám, Dr. Kovács Péter híres pszichológusként üldögélt nap mint nap kényelmes bőrfotelében, és míg a páciensei váltották egymást a hosszú kanapén, forró kávéját iszogatta, néha-néha vetett egy-egy pillantást a jegyzeteire, és többnyire azon morfondírozott, hova vigye az aktuális barátnőjét. Nos, anya távozásával apa nőügyei kissé elszaporodtak; csinosabbnál csinosabb lányok, nők jelentek meg a házunkban és hagyták el reggel – ő persze mindegyikre azt mondta, ő lesz az igazi. Szánalomra méltó volt. Két húgommal, a tizenhármat betöltő Annával és a tíz esztendős Dorkával nem értékeltük viselkedését, sőt, az is előfordult már, hogy nem is szóltunk hozzá. Anna ezt a fogadalmat gyakran megszegte: ő ugyanis rajongott apánkért.

Aznap, amikor apa a szokatlannál korábban állított haza a barátnőjével, a szobámban hasaltam az ágyon, és a kék borítós, vaskos noteszomba írogattam; elgondolkozva rágcsálgattam a ceruzám végét. Írói ambíciókkal rendelkeztem, kifinomult tehetséggel, azt hiszem, vagy valami ehhez hasonló. Anyám távozása óta minden gondolatomat papírra vetettem, legyen szó bármiről. Megalkottam saját magam számára egy teljesen új, vadidegen világot, ahol kedvem szerint alakítgattam az eseményeket, kreáltam bonyodalmakat, konfliktusokat, hoztam létre múlhatatlan szerelmeket. Anna csak így hívott: bolond. Apa a fejét csóválta, akárhányszor szóba került a téma, Dorka viszont lelkes visongással kérlelt, hogy olvassak föl neki részleteket belőle esténként. Amikor nagylelkűen bólintottam, mindig széles mosoly terült szét babás arcán; látszott rajta, hogy mérhetetlen örömet okoztam neki.

„…Az ezüstös holdfény beszökött az ablakon át, ragyogó fénycsövekké változtatta a recsegő lépcső korlátjának oszlopait, megvilágította a pompás kúria társalgóját, s a komor arcú ügyvéd vonásait. A kopaszodó, pocakos férfi, aki igazi úriember benyomását keltette bársonyöltönyében, nyakkendőjében, kezében a halomnyi papírral, az idegesen járkáló úrra tekintett, a tulajdonosra, arra, aki azt hitte, övé lesz minden, aki akkor szembesült a ténnyel, hogy keresztülhúzták a számításait...”

A ceruza megállt a kezemben. A hirtelenjében lefirkantott mondatokra pillantva nagyot sóhajtottam. Odalentről felhallatszott apám szigorú hangja; megparancsolta, hogy fáradjunk le a nappaliba – újabb hét telt el, be akart mutatni valakit, már megint. Dorka trappolása nagyban különbözött Anna finom lépteitől, ők már réges-rég a kanapén üldögéltek, mikor végre én is megérkeztem.

Apát harminchat évesen aligha nevezhettem öregnek; a külseje sem éppen erről tanúskodott. Sűrű, fekete hajába egyetlen ősz szál sem vegyült, sötét szemei élénken csillogtak. Csak amikor homloka ráncba szaladt, szemöldöke megemelkedett, s látszólag igencsak elmerengett valamin, akkor öregedett éveket, akkor látszott meg rajta, hogy mennyire megviselte, hogy anyát elvesztette, hogy kénytelen egyedül nevelni minket. Volt egy nővére, aki ugyan sokszor meglátogatott minket, mégsem vált egyik percről a másikra az anyánkká, nem is tudott volna. Ez a fess férfi, Kovács Péter most fiatalosan pillantott rám a foteljében feszengve, ölében egy csinos, huszonkét év körüli lánnyal. Anna és Dorka ledermedve ültek a kanapén.

– Végre, Gerda – köszöntött elégedetten. – Örülök, hogy te is megtisztelsz a jelenléteddel – mondta, és hellyel kínált Anna mellett. Hűvös nyugalommal biccentettem, majd köszöntem a lánynak is, végül a kérésének eleget téve helyet foglaltam a kanapén. Anna csak egy szájelhúzással fejezte ki nem tetszését, hogy éppen mellé támadt kedvem ülnöm, és még az sem zavarta, hogy apa ajánlotta fel.

Szemrevaló lány volt. Jól megnéztem magamnak, és dühösen állapítottam meg, hogy sokkal szebbnek, kedvesebbnek és barátságosabbnak néz ki, mint az előtte levők – apa rajongása csak még jobban beigazolta a sejtésemet. Sötétvörös tincsei enyhén hullámosan omlottak a hátára, íriszei a legkülönösebb színben, ibolyakékben pompáztak.

– Gyerekek, szeretnék nektek bemutatni valakit – kezdte apa. Összenéztem Annával, ismertük a szokásos szöveget, csak a lány mosolya nem tetszett, még az utálatos húgomnak sem. Túlzottan megértőnek tűnt.

– Zsuzsa vagyok – vette át a szót, és a lámpafényben felragyogott hófehér, spagettipántos miniruhájában. – Török Zsuzsanna – mondta halkan, majd két puszit nyomott az arcomra; Annával és Dorkával ugyanígy tett.

Apa átölelte a derekát és belecsókolt a nyakába.

– Nos, az a helyzet, hogy... Hol is kezdjem? – szakította félbe aztán saját magát, majd felsóhajtott. – Nem olyan könnyű ez, lánykák – mondta nekünk. Zsuzsa csilingelve felnevetett.

– Kezd azzal, hol ismerkedtünk meg – javasolta, mire apa bólintott.

– Kitűnő ötlet – simogatta meg a lány arcát, majd felénk fordult. – Tudjátok, mennyire komolyan veszem a munkámat – húzta ki magát büszkén, mire egyből bevillant nekem az egyik legutóbbi történet, amiben az egyik betege tíz percen át szólongatta, hogy mit gondol arról, amit elmesélt neki. Apa annyira odafigyelt, hogy azt sem tudta, hogy dolgozik. Igyekeztem nem elnevetni magam.

– Zsuzsa az egyik páciensem – bökte ki végül. Mindannyian felkaptuk a fejünket; döbbenten meredtünk rá. A vörös lány zavarában egyik lábáról a másikra billent, arca rózsaszínes árnyalata némi elégedettséggel töltött el.

– Hónapokkal ezelőtt kerestem fel édesapátokat – magyarázta Zsuzsa kérdő tekintetem láttán. – Sokat segített abban, hogyan tegyem túl magam a múltam egyik borzalmas szakaszán. Mára már odáig is eljutottam, hogy ezt az élethosszat sikeresen le is zártam, úgyhogy végre megszabadultam minden szörnyűségtől, szenvedéstől. Újra élhetek – mesélte furcsa, távolba meredő tekintettel.

Nem bírtam megállni, hogy ne szólaljak meg.

– Ez fantasztikus – konstatáltam műmosollyal az arcomon. – És most végre kinyögöd, mi közöd van apámhoz? Tudod, te vagy zsinórban a harminckettedik nő, aki az elmúlt egy hónapban átlépte a küszöböt. Volt olyan nap, amikor hárman is megosztották vele az ágyukat, vagy éppen fordítva – tájékoztattam szívtelenül, s a következő pillanatban csak azt érzékeltem, hogy valami erősen nekicsapódik az arcomnak.

Apa pofon vágott!

Zsuzsa meghökkent. Úgy éreztem, azt a kifejezést, amit hagyott kiülni az arcára, soha nem felejtem el. Enyhe káröröm öntött el, a szívem sajgott, ő súlyos sebet kapott, végzetes csapást, ami úgy belém ivódott, hogy évekkel később, amikor már felnőttem is emlékeztem rá, s akkor is zokogott a lelkem, mardosott a kín, de én felszegtem fejemet és büszkén viseltem a csapásokat – ahogyan Megyeri Mária tette sok esztendőn keresztül.

– Van valami probléma? – sziszegtem. Apa sebtében bólintott.

– Igen. Kérj bocsánatot Zsuzsától!

– Álmodik a nyomor – vágtam rá rögtön, és pimaszul rávigyorogtam. Zsuzsa elmosolyodott, majd gyöngéden megérintette apám karját.

– Hagyjad csak, Péter – motyogta lehunyt szemekkel, édes mosollyal az ajkain –, én igazán megértem őt. Nem könnyű a gyerekeidnek, ne nehezítsd meg te is az életüket.

Apa felháborodott, de látszott rajta, hogy hajlik a véleményére.

– Drágám, hallottad, mit mondott?

– Természetesen – biccentett. – Megértem.

– Nincs szükségem a megértésedre, köszönöm – feleltem hűvösen.

Dorka belekönyökölt az oldalamba; jelezte, hogy befejezhetném. Tíz éves létére hihetetlenül gyorsan fogta föl a különböző helyzeteket és ezeknek a jelentőségeit, és általában – legkisebbként – visszafogott engem, ha Anna, apa vagy a Zsuzsa féléknek a torkának akartam ugrani. Képes volt kordában tartani, de nem csak engem, hanem másokat is.

– Csak azt akartuk elmondani – folytatta apa –, hogy összejöttünk – mosolygott lágyan Zsuzsára.

– Ilyen hamar? – nyikkant föl Dorka. Rögvest elpirult, és szabadkozott.

– Semmi baj – mondta Zsuzsa. – Tudod, igazából csak próbálkozunk. Apátok nagyon szimpatikus, kedvelem őt, ő pedig... nos, azt hiszem, joggal mondhatom, hogy a legjobban ismer engem.

– Remek! – szólaltam meg mérgesen. – Mehetek?

Apa szótlanul bólintott, Zsuzsa összevonta finom ívű szemöldökét. Fölpattantam, és már a lépcsőnél tartottam, mikor utolért apám hangja:

– Gerda!

– Igen? – fordultam vissza. Tekintete komor, jéghideg volt, szemei összeszűkültek. – Két hét szobafogság.

Bólintottam; nem is számítottam másra Kovács Pétertől.

*

– Nem tudod, mikor kell leállni, ugye?

A kishúgom, Dorina csalódott hangja hallatán egy pillanatra beharaptam alsó ajkamat, majd letettem a ceruzát. A notesz első oldalai megteltek, az új történet a szemem láttára elevenedett meg. Fölnéztem, de nem hallottam mást, csak a testvérem panaszos sóhajait.

– Ő nem tudja, meddig mehet el – feleltem felszegett állal, dacosan a szemébe nézve.

– Persze – vágta rá kissé dühösen Anna, aki akkor csatlakozott hozzánk, pont meghallotta a feleletemet. Ő mindig is anyát okolta, amiért a szüleink házassága tönkrement, elhitte apánk hazugságait, állításait a titokzatos szeretőről, a gazdagabb életről, a boldogságról – és a gyerekről, aki a féltestvérünk. – Más nem lehet a hibás, csak apa, nem igaz?

– Ebben nem értünk egyet, Anna – erőltettem nyugalmat magamra. – Kérlek, távozz! – mutattam az ajtóra.

A húgom úgy gondolta, nem engedelmeskedik, besétált hát a szobámba, megállt előttem, és gúnyos fintorral, megvetően pillantott rám. Tekintete végigsiklott kékbe borult hálómon, a makulátlan tisztaságú helyiségen, a plüssoroszlánomon, amit a párnámra helyeztem, hogy közel legyen hozzám és megnyugtasson; még anyától kaptam, amikor három éves voltam. Megállapodott a noteszomon, s a reakciója döbbenetes volt: szemei szikrákat szórtak, levegőért kapkodott, arca kipirosodott a mérhetetlen haragtól, ami benne lakozott.

– Miért nem tudsz felnőni? – kérdezte keserűen. – Te vagy az idősebb, neked kell helyesen gondolkozni, megfékezni minket, elűzni apa barátnőit, nem nekem vagy Dorinának! – kelt ki magából.

– Én réges-rég felnőttem már, Anna – mondtam halkan –, csak te nem érzékeled.

Acélos harag villant a szemében, mint a vadász, aki csapdába ejti prédáját, és mint a szökellő gazella, úgy ugrott elém; kikapta a kezemből a noteszomat, és mielőtt azt sikolthattam volna, hogy „Ne!”, a földhöz vágta elkeseredésében. Térdeim nyomban megroggyantak, leereszkedtem. Anna mellkasa hullámzott, most csalódott bennem ő is, ahogy az előbb Dorina, és amikor fölvettem a kis könyvecskémet, összepréselte ajkait.

– Élj tovább a drágalátos álomvilágodban, Gerda! – sóhajtotta, arcszíne pillanatok alatt változott át vörösből hófehérré. Sápadtan, haloványan mosolygott. – A világért sem akarunk megzavarni benne! – jelentette ki, majd távozni készült. Az ajtóban megtorpant, de én utána szóltam.

– Köszönöm!

Visszanézett; a könnyeivel küszködött, miközben Dorkát lökdöste kifelé.

– Nincs mit!

Az ajtócsapódással arra gondoltam, elszakadt egy gát, végleg megsemmisült. Apa tehetett mindenről, Zsuzsáról, anyáról, az életünkről, arról, hogy legszívesebben eltűntem volna, mint a szülőanyám, csak nem akartam cserbenhagyni őt és a testvéreimet. Újra a kezembe vettem a ceruzámat, néma körmölésbe kezdtem – s az események lassan megelevenedtek, a szereplők kiléptek a könyvből, és a világ, amit megálmodtam és elképzeltem, önálló életre kelt.

*

– Nem értem önt, tisztelt Carmichael úr!

A középkorú férfi összefonta ujjait, és hátradőlve élvezte a pocakos ügyvéd elsápadását: halálra rémítette. Carmichael úr homlokán gyöngyözött a verejték, ahogy hebegve megismételte az elhunyt végrendeletének utolsó paragrafusát. A férfi, aki vele szemben ült, felemelte a kezét és megállította.

– Sajnálom, uram – mondta mézesmázosan, vontatottan –, még mindig nem értem. Segítene, kérem, nem világosak nekem az ott leírtak!

Az ügyvéd elvörösödött.

– Amberly uraság – köszörülte meg a torkát –, az elhunyt, Jonathan Breeman, khm... minden vagyonát, tizenkét birtokát és emellett ötvenezer dollár értékű vagyonát, amit gondosan őrzünk az egyik közeli bank biztonságos széfében, az örökségen kívül eső, házasságon kívüli, törvénytelen fiára, a most tizenhatodik életévét betöltő Jesse Breemanre hagyta. Amíg a fiú nagykorú nem lesz, törvényes gyámja, Percival Jackson, a gyerek édesanyjának testvére rendelkezik e jussal, senki másnak joga és beleszólása nincsen.

Amberly halántékán vadul lüktetett egy ér, s a férfi szederjes arcát látva Carmichael hátrahőkölt. Az ügyvéd próbált úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi, azonban ő pontosan tudta, miért került a kúria tulajdonosa ily' haragba: a végrendelet legfontosabb részében ugyanis nem szerepelt.

– Na és a neje, a házasságából születendő gyerekek? Velük már nem törődött? – sziszegte a kisemmizett fél. Gyönyörű húgára gondolt, aki okosnak és illedelmesnek született, csak egyszer ringatta meg a csípőjét gyöngéden, máris a tenyeréből etette Jonathan Breemant, a dicső grófot.

Carmichael rögtön szabadkozni kezdett, majd így szólt:

– Oh, dehogynem, Mr. Amberly, itt ni, itt említi őket is!

– Olvassa szó szerint! – parancsolta ellentmondást nem tűrően a férfi, amaz pedig ijedten bólintott.

– Imádott feleségem, Samantha Amberly – remegett meg az ügyvéd hangja –, emlékezzen rám, őrizzen meg szívében emlékül. Az idő csodás gyógyír minden sebre – fiatal még. Házasodjék becsülettel, ébredjen múlhatatlan szerelemmel reggelente, s új férje tisztelje fogadott gyermekeit, legyen apjuk helyett apjuk.

Amberly úr szemei összeszűkültek, kezeit ökölbe szorította. Carmichael vett egy nagyobb levegőt, majd folytatta:

– Feleségemre nem hagyok mást, csupán húszezer dollárt, s néhai barátomtól, Gottfriedtől elnyert tengerparti nyaralómat. Gyermekeink törvényes gyámja marad mindaddig, míg valamelyikük be nem tölti tizenhetedik életévét. Hitvesemtől született, legidősebb gyermekemet, James Breemant megteszem a nyugati fenyvesek lordjává, ott lévő kúriám tulajdonosává és urává. Engedelmeskedjék neki a hatalmas házban dolgozó valamennyi cseléd és inas, szolgálják őt, míg fiam ellenkezőképpen nem dönt. Kedves fiam szépséges ikertestvére, Rosemary Breeman gyémánt a hajadonok között. Találjanak neki megfelelő urat, aki aranyba, ezüstbe öltözteti, s fizessék neki a leánynevelő intézet újabb és újabb tanéveit, gondoskodjanak a jövőjéről. Életét James kezébe helyezem, az ő feladata, hogy ne hagyja magára imádott húgát. Legkedvesebb gyermekem, Benjamin Breeman legyen a keleti tengerek ura, s e fiatal hajtás kormányozza Lord William Breeman, édesapám birodalmát. Tanulmányait büszkén folytassa, hű legyen a névéhez, és bármi történjék, ne felejtse el, ki is ő valójában. A két legkisebb sorsa is egyszer meghatározó lesz. Michael együtt osztozkodjon húgával, Izabellával, Benjamin fiam birtokától tizenkét mérföldnyire levő fenyves erdővel és kúriával, soha ne feledkezzen meg szeretteiről, és amíg világ a világ, bátran merje mondani, hogy a Breeman család sarja.

Bevégeztetett!

Carmichael az aláírásra pillantott: Lord Jonathan Breeman. A gróf szálkás betűi tisztán kivehetőek voltak, s a két tanú, egy bizonyos Lord Premona és Lord Black, az uraság legjobb barátainak a nevei is ott szerepeltek. Amberly nem hamisíthatta meg, a törvény az törvény, az öröklődést nem változtathatja meg, ahogy a végrendeletet sem semmisítheti meg csak úgy, kénye-kedve szerint. Carmichael most az egyszer úgy érezte, az elhunyt gróf pontosan megjósolta a jövőt, s tudta, hogy sógora szemet vet majd kincseire. Bebiztosította magát – félig.

– Az a fattyú! – szitkozódott Amberly. A jogász fejet hajtott a férfi előtt; de az csak folytatta: – Az az átkozott fattyú! – csapott dühében az asztalra. – Ó, Jonathan, hát sejtetted hátsó szándékaimat? Ó, te...! Nem hízelegtem eleget? Nem adtam néked az én titkos gyémántomat? Nem kaptad meg őt, gyönyörű húgomat? Neked nem volt elég, igaz? – A festményre nézett. Carmichael követte a pillantását; tudta, mikor készült a portré a grófról és családjáról. Pár hónappal a borzalmas esemény előtt, amikor Lord Breeman makkegészségesen karolta át nejét és csókolta meg gyermekei orcáját.

Az ügyvéd felállt, úgy érezte, ideje távoznia. Meghajolt, elismerte Amberlyt, mint új urat Lady Breeman mellett, de azt az egyet, hogy a férfi rajta töltse ki dühét, nem engedte meg. Hűséges volt az egykori Lordhoz, s annak halálával letudta kötelességeit a Breeman család iránt. A fiúért azonban aggódott. Az igazi örökös, aki megkapta a híres vagyont, a gyémánt-, arany- és ezüstbányákat, az ezen kívül bankban őrzött aranyrudakat, az ötvenezer dollárt, a tizenkét óriási birtokot, nem is sejtette, hogy halálos veszélyben van. Egyetlen törvénytelen gyermeke révén Jonathan úgy határozott, megkönnyíti a fiú életét. Carmichael biztos volt benne, hogy Jesse Breeman édesanyjának is köze van a dologhoz, pontosabban a gróf szerelme a nő iránt nem hagyta, hogy fiát kisemmizve az utcára bízza.

Elbúcsúztak. Amberly kikísértette az egyik szolgával a rossz hír hozóját; az ablakból figyelte az ügyvéd távozását. Egyre csak az átkozott fattyú nevét ismételte, szinte a mániájává vált. Hát van igazság? Örökölhet a rossz, szenvedhet a jó? Az istenek nem tesznek különbséget közöttük, nem ítélik el a bűnöst? Miért a vétkes fürdik majd tejben-vajban? Miért a törvényes örökös fog nyomorogni?

Az ajtó váratlanul kinyílt. A fekete selyemruhás nő gyönyörű volt; sötét fátylat viselt, vékony kesztyűt, s gyászruháját gyémántok díszítették, nyakában aranymedalion fénylett, ujján smaragdköves gyűrű. Egyenes, barna haját fölkontyolta, zafírkék szemeiben kristálycseppekként csillogtak a könnyek, és hangja, mely máskor vidáman csilingelt, rekedtesen csengett, mikor köszöntötte fivérét. A legszebb asszony volt, akit a cselédek valaha is láttak a kúriában.

– Édesem, egyetlen húgom! – A nő könnyáztatta arccal bátyjára nézett, halovány mosolya ragyogóvá varázsolta.

– Gideon – suttogta. Amberly ölelésre tárta szét karjait, majd miután Lady Breeman belefészkelte magát, homlokon csókolta húgát. Samantha elmosolyodott. – Hiányoztál, drága bátyám.

– Kerülj beljebb – vezette a bőrkanapé felé a gyászoló fiatalasszonyt. – Carmichael nemrég ment el.

Samantha bólintott.

– Igen, láttam, azért is siettem rögtön hozzád. Mi hír?

Az izgatott suttogás Gideon eszébe juttatta az ügyvéd félig gúnyos, félig szelíd szavait. Elkomorodott, és felsóhajtott, mikor a tekintete találkozott a nőével. Beszámolt a beszélgetésről, néhány szóval fölvázolta a helyzetet, majd sietve megnyugtatta testvérét, hogy intézkedik ez ügyben. Samantha lágyan mosolygott, egészen angyalian festett, s ha Gideon nem ismerte volna ravaszságát, fondorlatosságát, akkor elhitte volna a könnyű álcát.

– Természetesen nem is vártam tőled mást – jelentette ki az asszony. – Cselekedj helyesen.

– Mi a helyes? – vonta össze a szemöldökét a férfi.

– A fattyúnak halnia kell! – sziszegte vad dühvel Samantha. – Szenvedjen úgy, ahogy én szenvedtem, mikor szembesültem a ténnyel, hogy a férjem más nőnél keresett vigaszt!

– Kedvesem – Gideon végtelenül lágyan szólította meg –, te is tudod, hogy mindez azért történt meg, mert a Lord azt hitte, szerelmeteknek soha nem lesz gyümölcse, és hogy nem ajándékozhatod meg gyermekekkel, különösen egy fiúval, örökössel.

A nő beharapta alsó ajkát. Acélos harag villant föl szemében, ahogy nyájasan mosolygó fivérére pillantott. Úgy érezte, ha nem cselekszik azonnal, szívroham viszi el.

– Ezért kereste fel az első kurvát, aki az eszébe jutott és ejtette teherbe?! – Élesen vágott vissza, szemei villogtak.

Gideon elvörösödött és köhögni kezdett, Samantha büszkén húzta ki magát.

– Eh... nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót, Sally, nem hogy hangoztatod is! – A behízelgő mód kivételesen nem vált be, a becézgetést még csak meg sem hallotta az asszony.

– Öld meg! – parancsolta ellentmondást nem tűrően. Gideon félrenyelt.

– Parancsolsz?

– Igen, pontosan azt teszem. Nem érdekel, hogyan, nem érdekel, kit bérelsz fel, bérgyilkost, barátot, vagy ostoba módon saját magad próbálkozol... Mint mondtam, ezzel nem foglalkozom. De a fiúnak, azt hiszem, ebben egyetértünk, halnia kell! Nem örökölhet a fattyú és a gyermekem egyaránt! A jó és a rossz nem kaphat egyforma jutalmat! Nem kap a pénzből, a gyémántbányákból, megérted, remélem.

Gideon bólogatott, Samanatha fintorogva sóhajtozott; a homlokához érintette tenyerét, s fáradtan megingott.

A tökéletes család, mondogatták az emberek. Lord Premona egyenesen dicshimnuszokat zengett egykori bajtársáról, annak szépséges feleségéről. A gyermekek a legkiválóbb iskolában tanultak, a tanárok a kifogástalan magatartásukról és szorgalmukról áradoztak. De persze minden családnak vannak sötét kis titkaik. A fattyú az egyike volt, amit Lady Breeman a legszívesebben eltitkolt volna; férje hűtlensége úgy érte őt, mint egy arculcsapás, váratlanul, hirtelen érkezett. A bosszú nyugtalanul fészkelődött mellkasában. Amikor férje elárulta bűnét, sokáig gondolkozott, hogy egyenlítsen, aztán az egész felfordult. Akárhányszor, ha hívatta John, szemét lesütötte, és a szégyen enyhe pirulását hordozva bőrén, engedte, hogy férje elvegye tőle, amit akart; asszonyi kötelességeit, bármennyire is szerette volna, nem tagadhatta meg.

A férfi most a húgához lépett. A másik nagy titok – lappangott a családban, még a Lord sem tudott róla; aminek következtében soha nem értette felesége kedvtelenségét, szomorúságát, azt a szégyent, amit oly' gyakran emlegetett. Samantha engedelmesen simult az ölelésébe, fejét félredöntötte. A meggypiros ajkak elnyíltak, a vágyakozó, halk nyögés feltört belőlük, Gideon pedig hűvös ajkát az érzékeny, libabőrös, hófehér bőrű, kecses nyakra simította. A nő suhogós szoknyája fölcsúszott, Gideon mézédes csókja tovább vándorolt, a nyakról a szájra, onnan vissza, majd a fűző megszabadítása után felfedezőútra indult. Samantha hátravetette fürtös fejét: haja kiszabadult a szigorú kontyból, végigsöpörte vállait, s Gideon, pihekönnyűen a karjaiban tartva, gyöngéden a kényelmes kanapéra döntötte.

Órákkal később Gideon Amberly elrendelte, hogy hívassák haza a legkiválóbb bérgyilkost, a hírhedt Mészárlót. Parancsát három szolga teljesítette, a távirat, benne a törvénytelen gyerekről írt levéllel pedig útra kelt. Alkonyatkor a címzett kézbe is kapta a kusza betűkkel írt papirost, szemeit végigfuttatva a sorokon, hamar döntésre ösztökélte; rövid választ firkantott a papírra: Igen, vállalom.

Amint megköttetett az egyezség, valahol, talán nem is oly' messze, mint amennyire azt Lady Breemanék sejtették, a fattyú sorsa megpecsételődött.