3. fejezet – Megtébolyodott elme

3.

Megtébolyodott elme

„A rózsákat könnyeimmel öntözném, hogy érezzem töviseik fájdalmát, szirmaik szenvedélyes csókját...”

(Gabriel García Márquez )

A notesz nagyot koppant a földön. Az utolsó sorok tisztán kivehetőek voltak, miközben ott állt ő és mosolygott. Úgy éreztem, közel az ájulás pillanata.

A történet pedig folytatódott.

*

– Utálom az esőt! – panaszkodott Annelise Jackson aranyszőke haját hátravetve, majd mély sóhajtással követte mosolygós édesanyját a kunyhóba.

Amikor Lady Breeman tudomást szerzett férje hűtlenségéről, mondhatni, nehezen őrizte meg higgadtságát. A közeli falvakban sokáig pletykáltak, hogy az asszony úgy üvöltözött férjével, hogy a legdrágább kristálypoharaik darabokban végezték, amiket a szorgos cselédek óvatosan elcsentek. A titokzatos szerető nevét Lady Breeman ennek ellenére sem tudta kiszedni a Lordból, még fenyegetéssel sem. Az édesanya a fattyúval együtt elmenekült, s a nő fogadott fivére, Percival Jackson a családjával együtt csatlakozott hozzá. Most viszont – a Lord végrendeletével – lehullt a lepel a szerető kilétéről, és az emberek azt suttogták, Lady Breeman felháborodása és dühe nem ismer irgalmat.

– Anne, mondtuk, hogy ne hagyd el egyedül a kunyhót!

Édesanyja dorgálásával a lány mit sem törődve lépett az asztalhoz, majd szigorú apjára pillantva felsóhajtott. A rozoga kis ház menedéket nyújtott számukra, amikor Lady Breeman eldöntötte, hogy kivégezteti az egész családot, csak találja meg, ki volt, aki szemet vetett férjére. A végrendelet napvilágra kerülése után Jacksonék biztosak lehettek benne, hogy a sértett feleség felkutatja őket – eddig is tiltották a fiatalabbaknak a fenyvesekben való bóklászást, most ha kellett, még be is zárták őket a szobáikba, hogy ne szökhessenek ki.

A hegyek között bujdosva remélhették csak, hogy a grófné nem lel rájuk gyilkosaival, vadászaival, azonban nem ártott óvatosan meghúzódniuk. Lady Breeman emberei egyre beljebb és beljebb merészkedtek a fenyvesekben, erdőkben, s már a nyomukban voltak – néhány mérföld választotta csak el őket egymástól.

– Apám, nem mentem annyira messze.

– Annelise, anyáddal megtiltottuk, hogy elhagyd a viskót! – Percival Jackson mély hangja nyugodtan zengte be a kis helyiséget, de felesége rögvest mellette termett, melegen mosolygva a férfira.

A Lord fogadott testvéreként, Mrs. Jacksont grófnénak nevelték. A fiatal, szőke lány tizenhét évesen jogosan köszönte a grófnak, hogy nem üldözték el, s a dinasztikus házasság mellett, csak ez űzte el szomorúságát. Amikor „fivére” a kezét ígérte gyermekkori barátjuknak, Lord Premonának, Eva Breeman maga mögött hagyta a Lord nevét, és a szökését tervezte. Egy kevésbé híres, szegény orvos talált rá az utcán, egyedül bolyongott fekete csuklyájában; azt sem tudta, hova menjen. A már harmincas éveit taposó, megtört férfi befogadta otthonába, pát hónap elteltével pedig elvette feleségül a lassan gömbölyödő pocakú lányt.

– Anyám, kérlek, mondj valamit! – Annelise esdeklően nézett Evára. A nő elfordult, és szomorúan sóhajtva elmosolyodott.

– Sajnálom, Anne, de apádnak igaza van – mondta. – Veszélyes az erdő, különösen most. Még a testvéreid is képesek bezárkózni a szobáikba, te miért nem? – kérdezte; hosszú szempilláin könnycsepp csillogott.

A lány fejet hajtott szégyenében.

Tizenhatodik születésnapjáig csak pár hetet kellett várnia; nem értette, a szülei miért nem ismerik el, hogy időközben nővé érett, nem az a kisgyerek már, aki egykor volt. Nem az a kislány, aki édesapjába csimpaszkodva nevet, nem az, aki rajongva leste, hogy főz, varr, köt, hímez, takarít az édesanyja. Már rég nem. Felnőtt, és ezt mindenki belátta a családban, a nagynénje, az unokatestvére, a testvérei, csak a szülei nem.

– Hagyjátok már szegény lányt! – Annelise úszott a diadalmámorban: Katherina, akire Percival mindig is úgy tekintett, mint húgára, lépett be a házba, súlyos köhögő rohamban szenvedve, hófehér arccal. Percival összevonta szemöldökeit, Eva megmerevedett, és a törékeny Katherina egy botra támaszkodva az asztalig bicegett.

– Miért hagynánk? – dőlt hátra Anne apja. – Hisz' látod, mennyire szófogadatlan!

Katherina nevetett.

– Csak annyira, amennyire te is voltál, Percy, drágám!

Miközben nagynénje rákacsintott Annelise-re, a lány felemelkedett a székről, és mielőtt valamelyik szülője észrevehette volna, fölsurrant a kis viskó emeletére, ami eredetileg padlásként szolgált. A rozoga lépcső egy előszobába vezetett, és három ajtó nyílt onnan: Anne-é, amit a húgával, az öccsével és az unokatestvérével közösen használt; Katherináé; valamint a Jackson házaspáré.

– Árulók – dünnyögte maga elé kedvetlenül, majd benyitott a szobába.

– Anne... Anne, Anne! – Lelkes integetések és köszönések érkeztek mindenfelől, öccse a tizenöt éves Per, aki apjukról kapta a nevét, kivillantotta hófehér fogsorát, és hátba vágta a mellette hasaló fiút. A tizenhárom esztendős Esme aranybarna, göndör tincseivel játszadozott; Annelise leült mellé az ágyra, gúnyosan mosolygott.

Annelise lerúgta lábairól a kopott topánkákat, majd fölhúzta lábait és átkarolta őket. Per látszólag letudta testvéri kötelességeit, tovább bolondozott unokatestvérükkel, Esme pedig fontosabb elfoglaltságot talált, minthogy nővérével foglalkozzon. Az unokatestvér, aki igazából nem is volt a rokona, a fiú mégis őt nézte, Annelise-t. Jesse Breeman kellemes csokoládébarna szempárja egyenesen Anne zafírkék tekintetébe mélyedt; a fiú arcára kiülő lágy mosoly megmelengette a lány szívét.

– Hova mész? – csúszott ki a kérdés Anne száján.

Jesse feltápászkodott, összekócolta Per haját, és a régies kinézetű szekrényükhöz ugrott. Egy frissen mosott, vasalt inget bányászott elő, hozzá egy sötét nadrágot választott. Anne kérdésére megtorpant, majd visszafordult a lányhoz.

– Találkozóm van valakivel – felelte halkan, tekintetével Anne szemeibe mélyedve. Per és Esme erre kíváncsian nézett fel.

– Igazán – kérdezte az utóbbi –, és kivel?

Jesse könnyedén vállat vont. Anne elszörnyedt az ábrándos pillantása láttán, de uralkodott vonásain; egyenes háttal ülve figyelte a fiút.

– Parkhurst gróf lányával – bökte ki végül, büszke mosolyt erőltetve vonásaira.

Per hüledezve nézett rá.

– Parkhurst gróféval? Aliciával?

– Oh, magasságos ég, ő nem Amberly úr jegyese? – hüledezett döbbent arckifejezéssel Esme.

– Én azt hallottam, hogy Lord Premona fia jegyezte el – jegyezte meg Annelise. – De szóba került Lord Black neve is, pontosabban a gyereké.

Jesse mosolyogva hallgatta végig a fiatalok vitatkozását. Sejtette, hogy efféle hatást vált majd ki belőlük, ha elárulja kedvese nevét. Parkhurst gróf hasonlóan gazdag úriember volt, mint a megboldogult Lord Breeman, de egyetlen leányát, a szépséges Aliciát úgy féltette, mint a legtörékenyebb rózsaszálat. Leánynevelő intézetbe küldte, mélyen elzárva a férfi nem társaságától, és szigorú vallási intelmek közepette neveltette, hűséges komornájával megígértette, hogy soha nem hagyja magára a kisasszonyt. Jesse sokszor elvigyorodott, ha eszébe jutott, hogy a gróf intézkedései hiábavalónak tűntek, leánya ügyesen cselezte ki a testőröket, az inasokat, a cselédeket, és arra is biztonságos utat talált, hogy szabadulhasson meg a rá vigyázóktól.

Minden egy istentiszteleten kezdődött. Alicia Parkhurst éjsötét ruhájában ült atyja oldalán, elegáns kalapot viselt, rózsás arca messziről föltűnt Jesse-nek. A fiú pusztán szórakozásból lopakodott be az áhítatra, igazából Anne-nel együtt tervelték ki, hogy megviccelik a szintén megjelenő Lady Breemant. Hogy tulajdonképpen Jesse kíváncsisága vezetett-e az egész akcióhoz, hogy megismerhesse állítólagos testvéreit, vagy hogy csak a csíny kedvéért vállalkozott ily' kockázatos feladatra, az később jelentéktelenné vált. Mindenesetre aznap pillantotta meg először a Parkhurst-lányt, és amikor a tekintetük találkozott, Alicia egyik vörösesbarna tincse kiszabadult copfjából, és a zafírkék szemek elé fátyolként ereszkedett. A lány beharapta meggypiros ajkát; félresöpörve a kósza tincset, majd lágyan elmosolyodott. Jesse fülig pirult a látottaktól.

Végül elég bátorságot véve megszólította a lányt. Alicia testőrei akkor éppen a gróffal beszélgettek, így a lány egy röpke pillanatra megszabadulva kísérőitől, válaszolhatott Jesse-nek. A kettejük bonyodalma, hogy találkozhassanak a holdfényben az ezüstös tónál, elkezdődött.

– Várj, Jesse, hol találkoztok?

A nagy elmélkedésben a fiú észre sem vette, hogy már kilopakodott a házból, és elindult az erdő mélye felé. Annelise hevesen dobogó szívvel rohant utána; megállva az egyik göcsörtös törzsű fa mellett, kiáltott utána. Jesse rávigyorgott.

– Nem kell féltened, Annie, nem lesz bajom – mondta komolyan. Annelise nagyot nyelt, arca lángvörösre gyúlt.

– Jess, kérlek, tudod, hogy Lady Breeman...

– Lady Breeman nem árthat nekem! – vágott közbe a fiú, és elmosolyodott. – Ne aggódj folyton, foglalkozz egy kicsit saját magaddal is. Mondjuk, keress magadnak udvarlót – tette hozzá.

Annelise felháborodva nézett rá.

– Az udvarló majd megtalál – sziszegte.

Jesse a fejét csóválta.

– Mókás lányka vagy, Anne. Tudhatnád, hogy ez a mi esetünkben nem így működik. A tiédben végképp nem.

Anne elsápadt a haragtól, de nem mondott semmit. Jesse még egyszer rámosolygott, majd eltűnt a fák között, egyedül hagyva a dühtől fortyogó Annelise Jacksont.

*

Az első reakcióm, ha nem vesszük figyelembe, hogy elsápadtam és majdnem elájultam, azt hiszem, valami ilyesmi lehetett:

– Öhm... oké.

Utólag belegondolva, joggal hihettem azt, hogy megbolondultam. Eszembe jutott, hogy ha Anna most itt lenne a szobámban, úgy nevetne, mint még soha; ő mindig is azt hangoztatta, hogy az agyamra fog menni a sok regényírás, kitaláció, és hiába magyaráztam neki, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy nekem vele ellentétben van fantáziám, nem hitte el.

Jesse Breeman nekidöntötte hátát a falnak, ajkain furcsa, különös mosoly játszadozott. Az enyhe sokk elmúlt, ő is észrevette, hogy megváltozott a tekintetem, előresuhant, és megfogta a karomat. Ekkor sikoltottam föl először. Az érintése olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna a testembe – teljes erővel sikítozni kezdtem. Hallottam, ahogy Anna kivágja szobája ajtaját, Dorina ijedten kiáltott – a zajokból ítélve mindketten elindultak felém. Jesse szorítása felerősödött, nem eresztett el; mélyen a szemembe nézett, hogy megnyugtasson. Szívesen közöltem volna vele, hogy csak akkor leszek újra higgadt, ha elenged és kiderül, hogy ez az egész egy lidérces álom.

Úgy éreztem, megőrültem. Olyanná váltam, mint az egyik nagynéném anya családjából. Henrietta nénivel sokban hasonlítottunk, ő is regényeket írt fiatalkorában, akárcsak én. Régebben sokat találkoztunk vele, de aztán ezek az alkalmak lecsökkentek. Amíg anya el nem hagyott, mindig veszekedtek apával. Apa úgy tartotta, hogy Henrietta néni bolond – furcsán viselkedett, amikor kettesben maradtunk, és később, amikor ez tényleg bekövetkezett, apa diadalittas mosollyal vágta ezt anya fejéhez.

Henrietta nénit egy este beszállították a bolondokházába, azóta nem hallottunk róla. Hogy egészen pontosan mi is történt, azt a szüleim egyik hangos üvöltözéséből tudtam meg: nagynéném váltig bizonygatta mindenkinek, hogy regénye főszereplője fölbukkant az otthonában. Ugyanaz történt velem, ami vele. Jesse Breeman a karomat szorongatta és beszélt hozzám. Én is megbolondultam, mint anya testvére, Megyeri Henrietta.

– Mit művelsz, Gerda? – kiabálta felháborodva Anna, és egy elegáns mozdulattal most az én szobám ajtaját tépte fel. Ez a specialitása volt.

Eddig azt hittem, sosem érkezik el az a pillanat, amikor arcára fagy az a gúnyos mosoly, amit előszeretettel alkalmazott, ha meglátott engem, de most teljesült a legfőbb vágyam: ledöbbent. Úgy tátogott, mint egy hal. Dorina mögötte azt suttogta, hogy ez most komoly, vagy csak egy csúnya tréfa, amit velük űzök. Anna válaszolni sem tudott, csak meresztette a szemeit. Fordított esetben én is így cselekedtem volna, de mikor a nálam egy fejjel magasabb, tizenhat éves fiú a két tenyere közé vette vérvörös színűvé váló arcomat, csak hebegni tudtam. Jesse abban a pillanatban előrehajolt, és szájon csókolt.

– Hű – foglalta össze a látottakat Anna, és eltátotta a száját. Dorina fülig érő vigyorral rángatta nővére ruháját.

– Te, Annácska, ki ez a fiú?

– Fogalmam sincs – mondta nagyokat pislogva édes testvérem.

Úgy éreztem, a lábaim felmondták a szolgálatot. Ha Jesse nem tart meg, valószínűleg összecsuklottam volna, révén, hogy életem első csókját... Istenem, gondoltam elszörnyedve és megrettenve, életem első csókját egy kitalált szereplőmtől kaptam meg, akinek nem csak hogy csókolni sem lett volna szabad, még léteznie sem.

Igen, tényleg megőrültem, döntöttem el magamban. Álmodom, hallucinálok, képzelődök – és a testvéreim ugyanígy tesznek.

– Henrietta néni! – nyögtem fel, mire Jesse felvonta a szemöldökét.

– Szervusztok, lányok – köszönt halkan, és fejemet izmos mellére vonta. Ujjai végigsiklottak a hajamon, kibontotta a copfomat; szórakozottan csavargatta egyik hullámos, sötétszőke tincsemet. – Gerda nem mondta, hogy átjövök hozzá? – Hangja simulékony, bársonyos volt. Biztosra vettem, hogy Laura menten bealélna tőle.

Anna találta fel magát először. Kihúzta magát, és büszkén felszegte a fejét, úgy, ahogy kiskorunkban anya tanította, ha valami nagyon döbbenetes dolog történt velünk, vagy éppen neveletlenül viselkedtünk és büntetést érdemeltünk.

– Nem, egyáltalán nem említette.

– Oh – sandított rám féloldalasan mosolyogva Jesse. – Ferenc vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül, s udvariasan előrenyújtotta kezét, amit Anna bizonytalanul szorított meg. – Horváth Ferenc.

– Van valami közöd ahhoz a bolond nőszemélyhez, aki ostobaságokkal tömte tele ennek a fejét? – komorodott el húgom, és bökött rám. Jesse szelíd mosolya nem tetszett neki.

– Horváth Évára gondolsz? – érdeklődte nyugodtan, mire Anna bólintott. – Attól tartok, igen. Az unokaöccse vagyok.

Nem eresztett. Majdnem felprüszköltem, mikor szóba került Éva néni. Megvagy, gondoltam, hisz mindenki tudja jól, hogy Horváth tanárnőnek nincs családja, a szülei meghaltak, egyke, s hogy egyetlen hozzátartozója a legjobb barátnője, annak férje, valamint a gyerekei, akiknek a keresztanyja. Az egyik szakkörön mesélte el élete történetét, amit én azonnal, csak hogy megértessem Annával, hogy mennyire tragikus sorsa volt szegény tanárnőmnek, elmondtam neki. Beszéltem a titokzatos barátnőről, Mariról, a legkedvesebb keresztlányról, Juliannáról, de húgomat nem hatotta meg.

– Oh, hallottam már rólad! – Anna felkiáltott. Hitetlenkedve néztem testvéremre; Jesse a hajamra csókolt.

– Te a fiúja vagy? – bukott ki Dorinából is a kérdés. Miután rájöttem, hogy Anna nem emlékszik, miről is beszéltem neki Éva nénivel kapcsolatban, újabb problémám akadt: legkisebb húgom igencsak személyes kérdése.

Jesse-Ferenc nevetett, majd játékosan összeborzolta Dorina haját.

– Szeretnéd, hogy az legyek? – kérdezte.

Legnagyobb megrökönyödésemre, Dorina bólintott.

– Kedves vagy – mondta. – Illesz Gerdához.

Jesse elmosolyodott, és rám nézett, mintha csak arra várna, én mit szólok ehhez. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy összeszidjam Dorinát, amiért ilyet kérdezett.

– Dorina! – sziszegtem elpirulva, mire Jesse összeráncolta homlokát. – Ilyet nem illik kérdezni!

– Mi az, kedvesem? Te talán nem szeretnéd?

Testvéreim minden szavamat csak úgy lesték; éreztem, ahogy elvörösödöm a pillantásuk láttán. Jesse jót szórakozott a reakcióimon.

– Én... – kezdtem bele.

– Akarsz a barátnőm lenni? – vágott a szavamba halkan. Elakadt a lélegzetem, szemeim kitágultak, és Dorina elragadtatva kiáltott föl. Anna köhögésnek álcázta horkantását, majd méltóságteljesen hátat fordított; magunkra hagyott minket – megértettem, ez már nekem is sok volt.

– A barátnőd? – dadogtam zavartan, kipirultan. Jesse aprót bólintott. – Én? – motyogtam. – Öhm...

Újra megcsókolt; erre sem készültem fel. Dorina felsikkantott, és örömében szorosan megölelt minket, aztán kitáncolt a szobából. Anna nevét kiáltozta, mindenképp el akarta újságolni középső testvéremnek a nagy hírt. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy „Horváth Ferencről” már Laurától elkezdve Zoliig mindenki tud; Anna, az átszűrődő zajokból ítélve, azonnal riasztotta a barátait; dühösen ecsetelte, hogy barátom van.

– Végre – suttogta Jesse. A pulzusom egyből megugrott, a szívem újra a torkomban dobogott.

– Te megcsókoltál – nyögtem fel, mire Jesse elvigyorodott.

– Igen.

– De engem – suttogtam vissza halálra váltan, mire a fiú ráhajolt az ajkaimra. A lágy csók, amit rálehelt, enyhe libabőrt váltott ki belőlem; megremegtem. – Istenem...

– Ezt úgy értelmezem, hogy nagyon jól csókolok – döntötte el félhangosan, mintegy magával társalogva, miközben lopva rám sandított. Nevetős mosollyal figyelt.

– Jézus Mária – ismételgettem sápadtan, majd megböktem. Megugrott és felkiáltott.

– Áú! Ezt mégis miért kaptam? – értetlenkedett.

– Te nem létezel! – sikítottam.

Amint kiejtettem ezeket a szavakat a számon, Jesse elfintorodott. Acélos harag villant a szemében, kezét automatikusan ütésre emelte.

– Köszönöm – vágott vissza egy árnyalatnyi dühvel a hangjában. – Nem létezem? – Éles hangja megrémisztett; összerándultam. Egy pillanatra elhittem, hogy fel fog pofozni – egy másodpercig sem kételkedtem, megteszi-e. Ez állíthatta le; azonnal leeresztette a kezét, mikor meglátta a könnyáztatta arcomat. – Gerda – folytatta halkabban –, te teremtettél meg! A képzeletedben igenis élek – dünnyögte maga elé, téve felém egy tétova lépést.

– Hazudsz!

A szemét forgatta. Ösztönösen hátráltam, miközben éreztem, hogy eláraszt az igazi, jeges rémület, amit régóta nem ismertem már. Utoljára akkor ijedtem meg ennyire, mikor anya magunkra hagyott minket; hirtelen egyedül találtam magam, és nem tudtam, mit tegyek annak érdekében, hogy újra normális életet éljek, mint mielőtt elköltözött.

Most azonban hevesen dobogó szívvel lestem Jesse minden mozdulatát, mintha bármelyik percben odaugorhatna hozzám, s előkapva egy tőrt, ledöfne. Titokban tényleg ettől rettegtem; hogy valójában nem is az általam elképzelt szereplő – ami megkönnyebbülést jelentene, hisz nem vagyok bolond –, hanem egy pszichopata – ami talán még rosszabb, mint az első variáció.

– Nem foglak bántani – villantott fel egy ezer wattos, gúnyos mosolyt, megválaszolva gondolataimat. Mintha megérezte volna, mi okozza a félelmemet.

– Én nem is...

Elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Két karját kinyújtotta és megtámaszkodott velük a falban; az ajtó és közé szorultam. A szemébe néztem: csillogó drágakővé vált, lágyságot és kedvességet sugallt, amit akkor nem feltételeztem volna róla, pedig a regényemben tökéletessé formáltam. A jófiú, az éltanuló, a tiszta szívű, bátor ember – a fattyú, akinek csak ezt az egyet róhattam fel elfogadható hibaként. Ennek ellenére is azt állítottam róla, hogy hibátlan, precíz. Egy olyan férfi, aki sokban hasonlított Zolihoz – akiről csak álmodozhattam, mert sosem lehet az enyém.

– Annyira naiv vagy – suttogta hirtelen Jesse.

– Hogyan? – zavarodtam össze.

– Miből gondolod, hogy csak álmodozhatsz róla? Az igaziról? A tökéletesről? – kérdezte egyből, és kíváncsian vonta föl szemöldökét.

Elvörösödtem: dühömben és debbenten egyaránt.

– Tessék? – kérdeztem élesen.

Átfutott az agyamon a kósza ötlet, hogy az egyik kimondatlan gondolatomra válaszolt nagy lelkesen. Ha nem tartottam volna már amúgy is őrültnek magamat, akkor valószínűleg most adtam volna föl a szolgálatot és hívtam volna ki az orvost; így sem éreztem magam épelméjűnek, hisz a könyvsorozatom egyik főszereplőjével álltam szemben, egy olyan valakivel, aki nem is létezett, aki nagyon úgy tűnt, hogy gondolatolvasó – márpedig ez utóbbi lehetetlen, merthogy ez sem létezik.

– Én is létezem – világosított fel, és látszólag enyhe nevetőrohammal küszködött. – Vagyis – köszörülte meg a torkát halványan elpirulva –, szerinted nem létezem, szerintem meg igen, és mivel itt állok, erősen gyanítom, hogy nekem...

Ekkor szakítottam félbe:

– Te most komolyan...? – nyögtem falfehéren. Jesse elmosolyodott kínjában. Persze láttam rajta, hogy azért nagyon szívesen kinevetett volna, de mivel megérezte a helyzet súlyosságát, nem tette meg. Hálásan tekintettem rá emiatt, újabb pozitív tulajdonságot véshettem fel a képzeletbeli listámra.

– Hogy hallom a gondolataidat? – segített ki, mire riadtan bólintottam. – Khm... Igen – felelte még mindig vörösen, mégis erősen küzdve a kitörni készülő kacagással. – Ne haragudj! – szabadkozott.

– Istenem – temettem a tenyerembe az arcomat. – Van még valami? – kérdeztem idegesen.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Még bármi kiderülhet – jegyezte meg titokzatosan. Rögvest arra gondoltam, hogy ha nem fejezi be ezt a sok ködösítést, úgy felpofozom, hogy még a saját nevét is elfelejti majd. Bármennyire is erősen éreztem a késztetést, végül nem tettem meg.

– Remek! – sóhajtottam, hogy levezessem a felgyülemlő feszültséget. – Egyáltalán ez hogyan lehetséges? Ez a biztos őrület jele, igaz? Mint Henrietta néninél – mondtam fejcsóválva.

– Sajnálom, fogalmam sincs, ki az a Henrietta néni.

– De jó neked – szusszantottam föl kínomban.

Leültem a földre. Jesse lepillantott rám – megállapítottam, hogy a szemöldökfelvonásban, a homlokráncolásban és a féloldalas, hol gúnyos, hol rendes mosolygásban és vigyorgásban profi. Egy pillanatra eszembe jutottak az utolsó mondataim, amit sietve tegnap még belefirkantottam a noteszomba – Jesse éppen egy gróf lányával találkozott, s lágy csókot lehelt ajkaira, úgy, ahogy negyed órával ezelőtt velem tette.

– Alicia csinos lány – jegyezte meg rekedtesen. – Szeretem.

– Mégis velem csókolóztál az előbb – emlékeztettem.

– A kényszer nagy úr! – vágta rá, mire elfintorodtam.

– Értem – mondtam, és elpirultam. Végül is... én tényleg nem gondoltam komolyan, de... életem első csókján estem túl, ami hihetetlen, sőt fantasztikus volt.

Az utolsó gondolatomra fölkapta a fejét. Gúnyosan és magabiztosan vigyorgott, miközben letérdelt elém. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudtam volna jól, hogy olvasott a fejemben.

– Szóval? – kérdezte nemtörődöm módon. – Jól csókoltam?

– Azt hittem, ezt már egyszer tisztáztuk – motyogtam. Eléggé jól viseltem, hogy egy képzeletbeli fiúval beszélgetek. Magamban nyugtáztam, hogy megbolondultam és hogy valószínűleg holnap szobatárs leszek a nagynénémmel. Igen, fő az optimizmus, gondoltam, és rámosolyogtam.

– Én is azt hittem – mondta szárazon. Sajnos a negatív gondolataim sokat rontottak a helyzeten. – Én létezem! – vetette oda haragosan villogó szemekkel. Újra elpirultam.

– Elnézést.

Tényleg nem akartam megbántani, egyszerűen csak így sikerült.

– Első csók?

Elszántnak tűnt, mindenképp beszélgetni szeretett volna. Tétován bólintottam, mire elgondolkozva harapta be alsó ajkát. Átkarolta a térdeit, és leült mellém a földre. Mikor végre megszólalt, kedvesen mosolygott, az előbbi gúny elveszett, mintha ott sem lett volna.

– Az első csókok különlegesek.

– Ebben egyetértek, akárcsak az enyém – mosolyodtam el. Jesse nevetett.

– Nem kételkedem benne. Emlékszem az enyémre. Az is... hm... érdekes volt.

Lesütöttem a szemem, ahogy felálltam. Néma csönd ereszkedett a helyiségre; nem néztem hátra, csak reménykedtem. Egy pisszenést sem hallottam, mintha egyedül lennék, s már megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy teljesült a kívánságom, mikor két erős kart éreztem a derekam köré fonódni. Akaratlanul is megmerevedtem és felsikkantottam.

– Miért nem bízol bennem? – súgta a fülembe Jesse. Éreztem, ahogy végigfutkos a hideg a hátamon.

– Te nem létezhetsz – hajtogattam az érvemet, mire magához húzott.

Furcsa érzés volt, ahogy a kezébe vette az enyémet – aprónak, kicsinek tűnt az övéhez viszonyítva. A szívére helyezte, és csendre intett. Hallottam és megértettem, mire akar kilyukadni. Szíve hevesen vert, akárcsak az enyém, sőt egy pillanatra, amikor egymásra néztünk, a dobogás felerősödött.

– Még mindig nem hiszed el? – suttogta közel hajolva hozzám. A fejemet ráztam, hogy bebizonyítsam legendás makacsságom, amiről apám egyszer úgy nyilatkozott, ez fog a végzet karmaiba taszítani. Jesse felsóhajtott. – Kérlek, engedd, hogy bebizonyítsam! – könyörgött. Újfent tiltakoztam, majd kirántottam a kezem az övéből.

– Tűnj innen! – sziszegtem váratlanul ellenségesen, mintha eluntam volna állítólagos elmebajomat. – Hagyj engem békén! – emeltem fel a hangom tiltakozásképpen.

Fülemre szorítottam tenyereimet, és lerogytam a földre. Szorosan behunyt szemekkel vártam, hogy elmenjen, hogy végleg egyedül legyek, és elhatároztam, hogy ha ez megtörténik, kitörlöm az életemből őt és a családját is – kihajítom a noteszt az ablakon, kidobom a kukába, soha többet nem írok bele. Átvették fölöttem az irányítást, s az elmém játékot űz velem – és ezt nem hagyhatom. Nem juthatok olyan sorsa, mint Henrietta néni! Nem, nem és nem! Azt kántáltam, hogy „Tűnj el, sátán, tűnj el, sátán!”, mintha Jesse Breeman megegyezne a pokol legsötétebb és leggonoszabb teremtményével. Elnyújtóztam a földön – észre sem vettem, melyik pillanatban kezdtem zokogni. Mikor újra kinyitottam a szemeimet, már egyedül voltam a szobában.

Jesse Breeman eltűnt.