2. fejezet – Különös látogató

2.

Különös látogató

„Néha csak az segít minket át a nehéz dolgokon, ha elképzeljük, milyen volna az a világ, amelyben teljesülhetnek az álmaink.”

(Arthur Golden)

Hétfő!

Hogy miért utáltam ennyire, magam sem tudom. Talán mert újra iskolába kellett mennem és elszakadtam a drága noteszomtól, a jegyzeteimtől, az elképzelt világomtól? Igen, azt hiszem. A gimnázium miatt kevesebb időm jutott írni, mondatokba önteni a gondolataimat.

Zsuzsa maradása azonban még nehezebbé tette számomra a helyzetemet. Apám éjszakára marasztalta az egyetemista lányt, aki úgy gondolta, ha eleget mosolyog és tündököl, elfogadjuk. Kitalálta, hogy meg akarja beszélni velem a problémáimat; határozottan elutasítottam. Miután rájött, hogy velem nem jut dűlőre, Dorinát és Annát próbálta becserkészni – több mint sikerrel.

– Gerda, mi az ördög történt veled?!

A gimnázium parkolójában már ott várt rám a legjobb barátnőm. A gólyatáborban barátkoztunk össze, ő is annyira magányosan, egymagában álldogált a harminckét fős csoportban, mint én. Egyikünknek sem volt annyi bátorsága, hogy megszólítsa egy osztálytársat. Az egyik feladat alkalmával sodródtunk egymás mellé, halkan bemutatkoztunk és megállapítottuk, hogy egyedül jobban érezzük magunkat, mint társaságban.

Szabó Krisztina tizenöt és fél éves volt. Nem bukott, csupán később ment iskolába, mint én. Sovány, mosolygós lánykaként azt gondoltam, tagja lesz az elitklubnak, azonban egyszerű, barna hajával, szeplős arcával és szürke szemeivel nem nyerte el az osztály dívája, Kiss Laura barátságát. Laura gyönyörű lány volt, és emellett, csak hogy tovább fokozza az utálatunkat és önbizalomhiányukat, nagyon okos is. Kriszta mindig azt mondta, hogy sokkal többet érek nála, ezt persze nem tartottam valószínűnek. Igazi kis szürke egérkeként húzódtam meg a sarokban, félénk mosolyom nem vonzotta a fiúk tekintetét, a lányok keresztülnéztek rajtam, vagy éppen jókat nevettek esetlenségemen.

– Szia, Kriszta – vigyorogtam rá. Barátnőm hátravetette haját és összevonta szemöldökét. Felpaprikázott hangulatban várt rám a hidegben, és ilyenkor veszélyesebb volt mindenkinél.

– Egész hétvégén SMS-ekkel bombáztalak, írtam neked e-mailt, hívtalak, mindent megtettem, hogy kapcsolatba lépjek veled. Eltűntél, és persze még a hívásaimra sem válaszolsz! – duzzogott, s látszott rajta, hogy igazán dühös.

– Ha tudnád, mi történt velem – morogtam elkedvtelenedve, ahogy eszembe jutott Zsuzsa. Kriszta elhúzta a száját.

– Nem tudom, mivel nem írtál vissza!

– Bocsi – pislogtam bűntudatosan.

Kriszta felsóhajtott.

– Na, gyere, te kis elveszett lányka – hívott. – Mesélj el szépen mindent – mondta, majd átkarolta a vállamat, és együtt indultunk el az iskola bejárata felé.

Kriszta megértőnek bizonyult. Először elszörnyedt, meghallva, hány éves is Zsuzsa, a következő pillanatban pedig hisztérikus nevetésben tört ki; könnyek közepette közölte, hogy apám megbolondult és hogy ez is csak egy múló hóbort lesz, ne aggódjak. Kifejtettem aggodalmaimat, miszerint mi van, ha mégsem? Megnyugtatott, hogy akkor bevetjük magunkat, és megakadályozzuk az esküvőt.

– Nem fog sikerülni – mondtam. – Ez a Zsuzsa... Ah, kikészülök tőle! – morogtam.

– Ennyire borzalmas? – nézett rám együttérzően Kriszta.

– Nem egy leányálom.

A mai nap már így is hosszúnak tűnt, ráadásul rosszul is kezdődött. Reggel összefutottam Zsuzsával, amikor tízórait akartam csomagolni; lenge hálóingében ült a konyhában, és megpróbált kedvesen viselkedni velem. Úgy felbosszantott, hogy a földhöz vágtam félig elkészült szendvicsemet, majd kicsörtettem a helyiségből. Apa ugyan fel akart tartóztatni, hogy leteremtsen, amiért így viselkedtem a barátnőjével, ám nem várta meg, elrántottam a karomat, és kiszaladtam a házból. Aznap busszal mentem iskolába, nem engedtem, hogy elvigyen.

Magyarral kezdtünk. Az egyetlen pozitívum volt a mai napban. Imádtam az irodalmat, különösképpen a tanárt kedveltem. Horváth Éva tanárnő a harmincas éveit taposta, fiatalos, szív alakú arcát sötétszőke, göndör tincsek keretezték, nevetős barna szempárja mindig csillogott, ha nekünk tanított éppenséggel, pontosabban a kilencedik bének.

Ő volt az egyetlen olyan tanár az iskolában, akinél a kedvenc helyet nem Laura, hanem én foglalhattam el. Dicséretes ötösként részt vettem az irodalomszakkörön, a kiselőadásain, amit néhanapján iskolánk dísztermében tartott, biztos versenyzőként írt be a szavalókra, a különböző versenyekre, és bár nem mindig nyertem, Horváth tanárnő ennek ellenére soha nem húzott ki a listájáról.

– Szép napot kívánok!

Krisztával negyvenre értünk be az osztálytermünkbe. A második emelet végében helyezkedett el, régi csigalépcső vezetett fel odáig. Nem utolsóként érkeztünk, utánunk még befutott egy-két osztálytársunk; a gyerekek többsége azonban már a helyén ült, vagy éppen a barátaival beszélgetett. Laura hátravetette aranyszőke haját, és csilingelve felnevetett. Az osztály leghelyesebb fiúja mellett látva az az érzésem támadt, hogy tökéletes párost alkotnak. Zoliba mindannyian szerelmesek voltunk, jómagamat is beleértve. Engem leginkább a világoszöld íriszei ragadtak meg, nagyon jól nézett ki; csak még jobban imponált, hogy okos is emellett és hogy bátran vissza mer szólni a tanároknak.

Zoli képére alkottam meg álmaim netovábbját, a fiút, aki tényleg tökéletes volt, egy igazi férfi, akit kívántam magamnak. Zoli rám sem nézett, észre sem vett, így hát az álmaimban egy olyan fiút képzeltem el, akinek én vagyok a legfontosabb, vagy legalábbis az én szereplőm, aki annyira hasonlít rám, azon kívül, hogy szebb nálam.

– Jó napot!

Horváth tanárnő érkeztére Laura leugrott az asztalról, futó csókot nyomott Zoli ajkaira, majd megkereste helyét barátnője, Aliz mellett. Én már réges-rég Kriszta mellett ültem és halkan beszélgettünk, mikor Zoli is megtalálta végre a padtársát.

– Hiányzók?

Nem sok barátot szereztem, amióta a gimnáziumba jártam. Kriszta, és rajta kívül még két lány lett igaz barátnőm, ők is többnyire félrevonultak, nem sok időt töltöttek velünk. Általában Krisztával róttam a folyosókat, együtt csináltunk programokat, de a suliban azért együtt nevettünk más barátokkal is. Rózsa és ikertestvére, Nárcisz kedves lánynak bizonyult; feleslegesen fecsegtek, ezt az egy negatívumot tudtam bűnként emlegetni. Szerettem a csendet, ők pedig gyűlölték. Ennek ellenére mégis barátok lettünk, és ha párokat kellett alkotni, néha Rózsával, néha pedig Nárcisszal voltam párban.

Irodalomórán Rózsa volt a hetes. Idegesen pödörte egyik barna tincsét, miközben Horváth tanárnő kinyitotta kis noteszét, és a hiányzók nevére várakozott.

– Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma harminckettő, hiányzik Roston Richárd, Debrői Rebeka és Ábrán Bettina.

Horváth tanárnő igyekezett a legcsúnyábban nézni Rózsára, mikor az elnevette magát a jelentés közben. Rózsa csak pislogott, miközben angyali mosolya nem hervadt le arcáról.

– Miért bántjátok szegény Ricsit? – csóválta meg a fejét helytelenítően a nő. Rózsa elvigyorodott. – Szóval hiányzik Roston Richárd, a Debrői-lány és Bettina – bólintott Horváth Éva. – Köszönöm!

A kedvenc témámmal foglalkoztunk mostanában: a görög mitológiával. A Bibliával indítottuk a tanévet, utána tértünk rá a görög irodalomra, majd a mítoszos részekre. Az Iliászon és Odüsszeián hamar átrágtuk magunkat, igaz, több mint az osztály fele nem olvasta el, köztük Laura és Zoli, de Horváth tanárnő vagy nem tudta, vagy csak úgy tett, mintha nem tudná. Most a Labdakidákkal ismerkedtünk meg, Oidipusz királlyal, aki saját anyját vette el feleségül, és tőle született négy gyermeke – ebből a történetből keresett felelőt.

– Kimmer Attila – nézett föl a naplóból végül a tanárnő. – Tiéd a terep.

Sokan megnyugodva dőltek hátra, páran felsóhajtottak, néhányan izgultak. Én személy szerint Krisztával gyors levelezésbe kezdtem, amit a leckefüzetemben bonyolítottunk le. A téma természetesen Zsuzsa volt és a gyűlöletem iránta.

„Apa meghívta a nővérét hozzánk vacsorára!” – írtam.

„Judit néni vendégségbe jön hozzátok?” – Fel nem foghattam, hogy lehet valaki ennyire lelkes, mint Kriszta, ha a nagynéném szóba kerül. „Judit néni nagyszerű! Döbbenetes!”

„És gazdag.”

„Na igen, ez sem utolsó. Apád ezért utálja annyira, nem?”

„Dehogy!” – vigyorodtam el. „Az a baja, hogy sikeres színésznő. Tudod, neki minden összejött.”

„Hallottam róla.”

„Átjössz ma? Ki kell találnunk, hogy húzzuk keresztül apa számításait.”

Kriszta elkomolyodott.

„A nénikéd nem tud ebben segíteni?”

„Sajnos nem hinném!” – firkantottam oda gyorsan, majd halkan felsóhajtottam.

Horváth tanárnő leültette Attilát egy négyessel, majd hozzátette, hogy aláhúzza azt a jegyet – Attila csak a szerencséjének köszönhette ezt az osztályzatot, nem a tudásának. A tanárnő arra akart célozni, hogy Attila barátai, Nagy Roland és Kertész Zoli végig segítették, amíg felelt. A leplezés hallatán a fiú arca bíborvörös árnyalatot öltött fel, és ostobán vigyorogva foglalt helyet.

– Folytassuk a történet részletezését – jelentette ki Horváth tanárnő. A saját külön csoportjának megengedte, hogy Éva néninek hívja, így néha úgy szólítottam még a rendes alapórákon is. Olyankor mindig szélesen mosolygott, szemei furcsán csillogtak. – Tehát ott tartottunk, hogy Oidipusz elnyerte tulajdon anyja kezét, s hitvesévé tette. Le is írtuk eddig, nem?

– Igen – cincogta az egyik ébenfekete hajtincsével játszadozva Jázmin. Harmadik padban ült, mögöttem kettővel, és pár héttel ezelőtt hagyta abba az irodalomszakkört a röplabdára hivatkozva – élsportolónak számított az osztályban, gyakran járt versenyekre, s ezek keresztezték egymást a plusz irodalomórákkal.

– Köszönöm, Jázmin – bólintott kedvenc tanárom, majd a halványzöld, sima tábla elé lépett, és elkezdte felírni az információkat, amit eddig ő is és Attila is elmondott.

Hátradőltem. Automatikusan jegyzeteltem, már régóta ismertem a mítoszt, így egyik esemény sem ért váratlanul, azelőtt leírtam, mielőtt felkerült volna a táblára. Kriszta néha rólam másolt vagy egészítette ki saját jegyzetét, a mögöttünk ülő fiúk közül pedig Pincés Áron előrehajolt, és megbökte a vállamat. Általában azt szerette volna, ha egy pillanatra odaadom nekik a füzetemet, tudván, hogy ebből a tárgyból, különösen a mitológiából verhetetlen vagyok. Aznap is ugyanígy cselekedett. Már majdnem nyújtottam volna az említett tárgyat, amikor Áron padtársa, Ernő lepisszegte barátját, és rám nézett.

– Mi az?

Ernő azonnal tiltakozott.

– Nem én! Ő!

Követtem a tekintetemmel a pillantását, és éreztem, hogy fülig pirulok. Ernő elhúzta a száját, és felsóhajtott, tudta jól, mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Zoli, aki barátja, Nagy Roland mellett ült, engem figyelt pimaszul mosolyogva, és amikor a tekintetünk találkozott, félig fölvonta kecses ívű szemöldökét; kacsintott.

– Hé, Gerda, Gerda – suttogta halkan; mosolya vigyorrá szélesedett. Laura két székkel ült tőle arrébb, észrevéve ezt, felemelkedett egy kicsit a székén. Zoli egy dühös, egyben nevetős legyintéssel jutalmazta a szép lányt, és belenézett barna szemeimbe.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne sikoltsak fel, vagy ne rohanjak azonnal hozzá és vessem magam a karjaiba. Kriszta, csak hogy tudjam, mellettem van és visszatart, megszorította jéghideg kezemet.

– Te tényleg könyveket írsz?

Elsápadtam.

Keveset beszéltem a hóbortjaimról, a regényírásról, az elképzelt világomról; persze azt sejtették, hogy valahol máshol járok, az álmaimban, itt és ott, de ezt sohasem hangoztatták. Csak Kriszta tudta, meg még Nárciszékat is beavattam az egyik őrült pillanatomba, bár ahogy őket ismertem, nem figyeltek rám, így nem is emlékezhettek ilyenekre. Laura viszont megtudhatta. Az édesanyja, Gréta is pszichológus, mint az apám, ezért többször összefutottunk, mint azt kellett volna. Anna szeretett pletykálni, nem tudhattam, hogy nem mondott-e valamit az úgynevezett hobbimról Laurának.

Zoli hangja viszont korántsem volt gúnyos, ahogy a tekintete sem ezt sugallta. Kíváncsian nézett rám, mintha azt mérlegelné, vajon mennyire vagyok érdekes – érdekesebb-e, mint amilyennek eddig tartott. Hallottam, ahogy Laura dühösen fújtat. Szőke haját egy elegáns mozdulattal hátravetette, szemei szikrákat szórtak, miközben összesúgott Alizzal.

– Én... – Zoli rám vigyorgott.

– Tehát igaz?

A sápadás pirulásba váltott át, elfordultam ugyan, de alig észrevehetően bólintottam. Mikor újra felé sandítottam, láttam, hogy elégedett és elgondolkozó arccal vizslat engem, míg Roland barátja az oldalát bökdöste, hátha elárul neki egy-két infót rólam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Zoli egy szót sem szólt.

Úgy éreztem, ha továbbra is csak az jár majd a fejemben, hogy vajon miket mesélt még rólam Anna Laurának, és a lány miket adott tovább Zolinak, Zoli mi mindent tudhat, és vajon ismeri-e a híres-neves Breeman családot, akkor szépen lassan, ha nem rögvest, meg fogok őrülni. Csak az segített át ezen, hogy eltereltem a gondolataimat – Breemanék felé, a könyveim irányába, és mialatt Éva néni a Labdakidákról áradozott, Zoli meg engem lesett féloldalas mosollyal az arcán, addig én tovább bonyolítottam a történteket.

Hat óra elteltével kiszabadultam a pokolból. A szünetekben szabályosan menekültem Zoli, Laura és a kérdések elöl, ehelyett a parkban sétálgattunk Krisztával, egyszer-egyszer pedig összefutottunk Horváth tanárnővel. Éva néni a testneveléstanárral, Borsodi Alex tanár úrral, valamint a biológiát tanító Karolinával, Borsodi húgával sétált, és nevetett férfikollégája viccén. Összenevettünk Krisztával, a vak is látta, hogy a férfi egyenesen rajong Éva néniért, és mindent megtesz annak érdekében, hogy elnyerje tetszését.

– Sziasztok, lányok! – csilingelt Éva néni hangja. Borsodi Karolina vidáman kacarászott, megérintette a karunkat, és megszorította.

– Találkozunk holnap biológián, lányok. Készüljetek a dolgozatra!

– És a holnapi testnevelésre – szólalt meg a bátyja is vonatottan, mély tónussal. – Leosztályozom a gerendagyakorlatokat. A magáét például még soha nem láttam, Gerda – tette hozzá, és mosolya gonosznak hatott a fényben.

A tekintete rám villant a parkban. Harag villogott éjsötét szemeiben, és üdvözlésképpen biccentett nekünk. Kriszta összerázkódott, majd megragadta a karomat, és elrángatott. Jobban félt ettől a tanártól, mint bárki mástól, s ahogy az végigmért minket a parkban, meg tudtam érteni, miért.

Amikor az utolsó óra után is kicsöngettek és elköszöntem Krisztától, azt ígértem, holnap találkozunk. Akkor még nem is sejtettem, mennyire megváltozik majd az egész életem – egyetlen egy névtől és annak személyétől. Kriszta átölelt, mikor elváltunk. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha soha többé nem találkozhatnánk, soha nem nevethetnénk majd együtt, nem ússzuk meg együtt a kémiafelelést, mint ma, és nem ülök majd mellette a tanórákon. Ha nem most, akkor valamikor a közeljövőben megszakad a kapcsolatunk. Érzések. Csak ennyi.

Ostobaság, gondoltam magamban, és rámosolyogtam barátnémra.

Otthon kísérteties csönd honolt. Nem szűrődött ki az utcára Dorina kacajainak zaja, Anna idegesítő rikoltozásai, apa szigorúsága, pedig én érkeztem ma haza a legkésőbb. Apa szabadnapot vett ki, hogy Zsuzsával töltse az időt, és persze felkészítse a Judit nénivel való nagy találkozásra. Mégis, mikor beléptem a házba, őket sem hallottam beszélgetni, minden néma csendbe burkolózott, mintha csak a hazatértemre várt volna tisztelettel.

A konyhába benézve találtam meg a megoldást a problémára. Apa elvitte a balatoni nyaralónkba Zsuzsát, Anna lelépett egy utálatos barátnőjével a parkba gördeszkázni, Dorina pedig átment egy iskolatársához. Sejtettem, hogy nehezen viselik el a dühkitöréseimet. Döbbenetes volt megélni, ahogy legkisebb testvérem is elfogadta Zsuzsát, és nem lázadozott úgy, ahogy régen tettem velem együtt apa korábbi barátnőivel, akiket hazahozott.

Egyetlen egy valakinek nem okoztam csalódást. Itthon, amikor legnagyobb szükségem volt egy támaszra, ő megjelent és nem hagyott cserben, és kivételesen nem az elképzelt, kitalált világom. Pár esztendeje kaptam ajándékba – édesanyámtól. Akkor hallottam róla annyi év után először és talán utoljára; sokáig leveleztünk egymással, többnyire tiltakoztam az ajándék ellen, de végül Judit néni meggyőzött, hogy fogadjam el – tényleg elválaszthatatlan barátokká váltunk. Egy kiskutya volt.

Olyan kötelék alakult ki köztünk, amit soha nem tudtam megfejteni. Nérónak kereszteltem, apró, fekete kis szőrgolyó volt csupán, de a legaranyosabb teremtés, akit valaha láttam. Néró várt rám, mikor senki mást nem érdekelt a sorsom, s most is, amikor felfelé indultam a lépcsőn, felém futott, hármat vakkantott üdvözlésképpen, majd nyüszítve megpróbált felágaskodni, hogy megnyalja az arcom. Játékosan rákoppintottam nedves orrára, és elmosolyodtam. Idegesnek tűnt, a fogai közé vette a nadrágom szárát, aztán ráncigálni kezdett a szobám felé.

– Megyek már! – mondtam. Lábammal óvatosan arrébb söpörtem, majd összevontam szemöldökömet.

Néró vakkantásain és nyüszítésein kívül rémisztő csend telepedett az egész házra. Ösztönösen rándultam össze, szívem a torkomban dobogott. Szerettem az egyedüllétet, ez azonban már nekem is túl sok volt.

Megálltam a szobám ajtaja előtt; felsóhajtottam, és Néróra pillantottam. A kutyám mintha tudta volna, hogy fontos most a hallgatása. Valamiért olyan érzésem támadt, mintha nem lennénk egyedül. Persze ez jellemezte az izgalmas regényeket, a filmeket, ilyenkor döbbent rá a főszereplő, hogy valaki rajta kívül tartózkodik még a lakásban. Izgultam, annak ellenére, hogy majd' meghaltam, annyira féltem is egyben. Lenyomtam a kilincset, és beugrottam a szobámba, s rácsaptam a villanykapcsolóra. Egy pillanatra vakító fény árasztott el mindent, majd felsikoltottam: a szoba üres volt.

Odalentről motoszkálás hallatszódott föl, egy ijedt gyerekhang kiáltott föl.

– Hahó, van itthon valaki?

Mélyet sóhajtottam.

– A szobámban vagyok, Dorina! – kiabáltam ki.

– Hé, én is itt vagyok! – méltatlankodott másik testvérem, Anna. Elvigyorodtam.

– Bocs, nem látok át a falakon – üvöltöttem le, mire Anna dühösen visszavágott:

– Játszd csak a kis nagymenőt, Gerda, Laura százszor jobb nálad!

Felszisszentem. Kirontottam a szobámból, és meg sem álltam a lépcsőig. Az előszobában Anna éppen felakasztotta Dorina kabátját a fogasra, miközben lelkes kishúgom már mezítláb szaladt felém. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és összepréseltem ajkaimat.

– Laura? – kérdeztem. Anna gúnyosan fintorgott.

– Igen, a testvérével voltam moziba. Az anyjuk hozott haza, Laura is vele volt. Tudod, randija volt Zolival – mesélte gonoszan mosolyogva, s kiélvezve a hatást, pár másodperces csöndet tartott, majd folytatta: – Állítólag nagyon jól sült el, Laura úgy ragyogott, mint egy csillag. Oh, és az a ruha! Gyönyörűen festett abban a rózsaszín csodában! Úgy páváskodott, mint egy szupersztár, bár meg tudom érteni, aki ilyen szép és okos, mint ő, hadd tegye, ellentétben veled. Téged még egy szegény ember is letagadna! – csóválta meg a fejét színpadiasan Anna.

– Fogd be! – sziszegtem dühösen, és fenyegetően tettem felé egy lépést. Anna gyöngyöző kacajt hallatott.

– Aranyos – mondta –, de én százszor jobb vagyok nálad, drága! Mire észbe kapsz, már el vagy intézve!

– Oh, te vipera! – remegtem meg.

– Aranyos – ismételte meg Anna. Méltóságteljesen kikerült, közben persze örömmel kigáncsolt, majd fölsietett a szobájába. Lehallatszott, ahogy bevágta maga után az ajtót, aztán fölcsendült a szokásos zene, a rock, amit mostanában üvöltetett, és Dorka, aki még nem fújt visszavonulót, egyszerre sóhajtott föl velem.

– Kellemes tanulást! – köszöntem el. Bólintott.

– Neked is.

Elindultam én is, vissza a szobámba. Hangja pont akkor állított meg, mielőtt beléptem volna. Visszafordultam, és barátságosan rámosolyogtam, hogy tudja, én mindig szeretem, bármit is csinál. Pont erre kérdezett rá; pislogott könnybe lábadt szemekkel, ajka remegett – közel járt, hogy hangosan felzokogjon.

– Nem haragszom – mondtam. – Te elfogadtad Zsuzsát, nekem még kell egy kis idő! – tettem hozzá megnyugtatásképpen. Mosolygott és nevetett; sarkon fordult, és elfutott, még mielőtt én is kérdezősködhettem volna – mondjuk, hogy mit mondott neki Zsuzsa.

A villany még égett, mikor visszatértem. A fizika tankönyvem oldalra dobva, elárvultan heverészett, kedvenc kék kardigánom felmosórongyként terült szét a padlón, társaságában otthagyva, behajítva az íróasztal alá helyezkedett el a testneveléscuccom, amit tegnap előre be akartam készíteni keddre, végül azonban elfelejtettem. Az asztalomon kupacokban halmozódtak föl a könyveim, füzeteim, jegyzeteim, de egy valami hiányzott. A noteszom, amit gondosan őriztem, eltűnt a földrajzra vett atlaszom mellől.

Egy dolog viszont ezen felül határozottan nem stimmelt. Igazából nem is értettem, hogy nem szúrtam ki, hisz a villanyt felkapcsoltam, körbenéztem, mégis... mégsem láttam meg! A noteszom is ott volt, megtaláltam. A probléma forrását azonban nem ez okozta, hanem valami más, ami kirítt a szobámból: Ő, aki az íróasztalom előtt állt, és mosolyogva figyelt engem.

És akkor megszólalt:

– Szervusz, Gerda – suttogta.

A földbe gyökerezett lábam viszonylag hamar felengedett, riadtan hátrahúzódtam, ajkaim sikolyra nyíltak. Ő figyelmeztetően felemelte kezét, és csendre intett. Hangja a méznél is édesebb volt, bársonyosan simogatta érzékeny fülemet. Kócos, sötétbarna haja és hozzáillő barna szemei kiemelték sápadtságát; kecses nyakában egy zafírköves medaliont viselt. A mosolya ragyogó volt.

– Szervusz, Gerda – szólalt meg újra, és mikor halkan fölnyögtem, elmosolyodott és elnevette magát.

– Ki vagy? – suttogtam rekedten.

Még vidámabban nevetett, szemei csillogtak, miközben tekintetünk találkozott.

– Hát nem tudod, ki vagyok? – kérdezte, s idegesen beletúrt a hajába. Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. Még jobban nevetni kezdett, de mintha egy kis bosszúságot fedeztem volna fel szép vonású arcán.

– Ki vagy? Azonnal mondd meg a nevedet! – követeltem.

– Tényleg tudni akarod? – érdeklődött nyugodtan. Bólintottam.

– Hát jó – mondta, és felsóhajtott.

Pár másodperces csend következett, majd újra megszólalt. A korábbi vidámságát mintha elsöpörték volna; homloka ráncba szaladt, szemöldökét fölvonta, és az ajkaira kiülő szomorú mosolyt látva összeszorult a szívem.

– Jesse-nek hívnak – mondta, és békésen hunyorgott csokoládészempárjával halovány szeplői fölött, haja összekócolódott, mosolya tündökölt. – A nevem Jesse Breeman, és én vagyok a fattyú.