4. fejezet – Emlékek és ígéretek

4.

Emlékek és ígéretek

„A sors attól sors, hogy nem magunk választjuk, mégis meg kell állnunk a helyünket, bármit hozzanak is a napok.”

(Fayard)

Judit néni volt a világ legjobb nagynénje.

Úgy másfél órás késéssel állított be hozzánk vacsorára, amikor már végleg letettünk arról, hogy újra látjuk, ahogy az elmúlt napokban. A harmadik meghívását lemondva, kezdtük úgy érezni, mintha szándékosan húzná az időt, hogy ne kelljen megismerkednie Zsuzsával. Valamiért nem tudtam haragudni rá, akárhányszor apa felemlegette őt. Én is, ha tehettem, bezárkóztam a szobámban, fülhallgatóval a fülemben firkálgattam a noteszomba, és amikor Anna felbukkant, hogy gúnyolódjon, nem foglalkoztam vele.

Zsuzsa világoszöld, térdig érő ruhába bujtatta sportos testét; vörös haját egy copfba kötötte, s magabiztosan állta Judit néni tekintetét, aki az első pillanattól fogva nyíltan kimutatta ellenszenvét a lány iránt. Aznap apa főzött, vagy legalábbis megpróbálkozott vele. A rántottán és a spagettin kívül nem sokat tudott alkotni, éppen ezért, általában rám hárult a felelősség, hogy ehető ételt varázsoljak a húgaimnak – és persze apának is.

Amint a nagynéném bevonult az előszobába, berontottam a konyhába, hogy mentsem, ami még menthető: apa ugyanis úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást, és befejezi – helyettem is! – a vacsorát. Éppen idejében érkeztem. Fáradt mosolyra görbültek ajkai, majd hátrahúzódott; átengedte nekem a terepet, és kivonult, hogy köszöntse testvérét.

– Judit néni, Judit néni, mikor viszel el minket az egyik előadásra? – Dorina lelkes visongásai behallatszódtak a konyhába. – Emlékszem a Padlásra, az nagyszerű volt! – csiripelte vidáman. Judit néni halk kacajt hallatott, miközben a dicséret halvány pírt csalt az arcára, hiszen hozzám hasonlóan zavarba jött, ha elismerő szavakkal illették.

– Ugyan, amatőr produkció volt! – legyintett nagynéném. – De mit szólnátok, ha most hétvégén eljönnétek a színházba, és részt vennétek a próbán? Rómeó és Júlia, most ezt vette elő újra a főnök. Na, tetszik az ötlet?

Dorina sikoltása jelezte számunkra, hogy őt sikerült meggyőzte. Mit nem adtam volna, hogy újra láthassam a nénémet, ahogy a színpadon áll, s bátran kihúzva, ország-világ előtt énekelve éli át az igaz szerelmet. Apa azonban mindig is értett hozzá, hogy tegye tönkre az álmainkat. A legváratlanabb pillanatban szólalt meg, mély hangja bezengte a kicsiny helyiséget, s végigfutkosott a hátamon a hideg: elkomorodtam. Tudtam, hogy nem fogja megengedni.

– Úgy gondolom, kedves Judit, hogy a gyerekek inkább tanuljanak, mintsem értelmetlen próbákat nézegessenek a szabadidejükben. – Pár másodperces szünet következett, majd apa könyörtelenül folytatta: – Nem tudsz még róla, de Dorina sokat rontott matematikából, Gerda pedig nehezen birkózik meg a fizikával, amióta megfertőzted az elméjüket ezzel az ostoba színészettel.

Judit néni elhaló hangon tiltakozott: – Nem, Péter, a színeszet nem ostoba dolog, hanem csodálatos, csak te nem akarod ezt megérteni.

– Ugyan már, Judit, ne nevettess! Ebből nem lehet megélni.

– Érdekes, nekem eddig mégis sikerült.

– Te más vagy, mint a többiek, azért! Nekik nem sikerülne!

– Már miért is nem, Péter? – remegett meg Judit néni hangja. – Ők is mások, ugyanolyanok, mint én vagy az anyjuk! Ne tagadd, Péter, ne tagadd! Tudom, hogy gyűlölöd Máriát azért, amit veled tett, de legalább engedd, hogy kimondjuk a nevét és beszéljünk róla! Ne gyűlöld a gyermekeidet azért, mert rá hasonlítanak!

Kezdetét vette a szokásos menet, az igazi családi perpatvar, amit gyakorlatilag apa robbantott ki, még ha utána egész este azt morogta, hogy megint Judit néni a bűnös, amiért tönkretette az estét. A békés vacsora álma tényleg csak egy álom volt, mert sosem valósulhatott meg egy olyan családdal, mint amilyen az enyém.

A veszekedés fonalát akkor vágtam el sikeresen, amikor Dorina észrevette, hogy jövök a spagettis tállal a kezemben, széles műmosollyal az arcomon. Elüvöltötte magát, hogy „Kész a vacsora!”, majd levágódott az egyik székre, és az evőeszközeit a kezébe véve várakozott.

– Segítek! – csilingelte Zsuzsa. Könnyed mozdulattal hozzám szökkent, és a kezét nyújtotta a tálért.

– Felesleges – mondtam bájosan, mire elhúzta a száját.

Apa fenyegetően megszólalt: – Gerda!

– Mi az? – kérdeztem nemtörődöm, gúnyos mosollyal az arcomon, és vállat vontam. – Nem kell segítség.

A társalgás pengeélen táncolt, az idegeimet azonban erős kötélből fonták, nem szakadtak el. Nem borultam ki, amikor Zsuzsa teljesen véletlenül leöntött a vizével, nem kezdtem el üvöltözni, mikor Anna sípcsonton rúgott, és nem válaszoltam egyetlen egy idegtépő kérdésre sem, amit apa intézett hozzám.

– Szóval, Zsuzsanna, nemrég kezdted az egyetemet, igaz? – Körülbelül a vacsora közepén, Judit néni elunta, hogy Zsuzsa nem retten meg a villogó szemeitől, s hogy nem sikítozik dühében, mint ahogy apa előző barátnői tették. Nagynéném bekeményített, és tekintete azt sugallta, hogy segítségre van szüksége: rám.

– Ó, igen, másodéves vagyok már – mondta mosolyogva Zsuzsa. Judit néni bólintott.

– És a szüleid? Ők mit szóltak ahhoz, hogy egy nálad jóval idősebb férfival kezdtél? – adta meg a kegyelemdöfést.

Zsuzsa elpirult, apa pedig felszisszent. Belevigyorogtam a tenyerembe, majd lesütöttem a szemem, nehogy valamelyikük meglássa, milyen jól szórakozom. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

– N-n-nem zavarja őket – dadogta végül, mire felvontam a szemöldököm.

– Apa. Szerelmes vagyok – közöltem. Apa szeme elkerekedett döbbentében, Anna felhorkant, Dorina pedig lelkes visítozásba kezdett, amiből kihallottam a Ferenc nevet. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ahogy eszembe jutott Jesse Breeman, de ha már egyszer elkezdtem valamit, nem hagytam abba. Nagyot nyeltem, és folytattam: – Huszonnégy éves, remélem, nem gond – és szemtelenül rávigyorogtam. Apa dühében felmordult, majd az asztalra csapta a villáját.

– Gerda!

– Igen? – érdeklődtem, és hátravetettem hajamat.

– A szobádba! Most! – hangsúlyozta ki, mire bólintottam. – Indulj!

– Oké, nem kell kiabálni – mondtam, majd hátat fordítottam a rokonságnak és Zsuzsának, aztán feltrappoltam az emeletre.

*

Az ágyamon feküdt, és a plafont bámulta. Amikor becsaptam magam után az ajtót, nem kapta fel a fejét, csak felemelte kezét, s halkan üdvözölt. Ledermedtem, nem mozdultam. Kopott farmert viselt, és hozzá fehér inget választott: félig gombolta csak be. Haja megint nem látott fésűt, borzas volt, ő pedig nevetett, mintha mindez normális lenne. Fintorogva megráztam a fejem. Még mindig reménykedtem benne, hogy csak egy rossz álom az egész, és hogy nem őrültem meg.

– Olyan szépek a csillagok – szólalt meg végül csendesen. Felvontam a szemöldököm, majd tétován tettem felé egy lépést.

– Nincsenek is csillagok – jegyeztem meg, mire elnevette magát.

– Pont azért mondtam.

– Ó, értem – nyugtáztam, aztán leültem az ágyam szélére.

Nem mozdult meg, továbbra is békésen feküdt: csak a kezemet fogta meg gyengéden és húzta a mellkasára. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése. Egy elmebeteg ötlettől vezérelve átvetettem a lábamat Jesse-n, és lovagló ülésben elhelyezkedve, belenéztem sötét szemeibe.

– Mondd, hogy csak álmodom – kérleltem. Megrázta a fejét, és felsóhajtott.

– Nem szeretek hazudni – mondta.

Odalentről felhallatszódott apám mérges hangja, jó szokásához híven Judit nénémmel veszekedett. Hosszú perceken keresztül füleltem, fejemet Jesse mellkasára hajtottam, és nem mozdultam. Amikor meghallottam a jellegzetes lábdobogást, tudtam, hogy valamelyik testvérem idegei mondták fel a szolgálatot a mai estére, s úgy döntött, inkább visszavonul a szobájába, mintsem beleszóljon apáék vitájába.

– Tényleg nem hallucinálok, nem őrültem meg? – Kétségek között vergődve néztem Jesse-re, akinek ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

– Dehogynem, Gerda, de akkor nem csak te, hanem a testvéreid is.

– Szóval nem velem van a baj – szögeztem le, mire Jesse felült, s vele együtt engem is felhúzott.

Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, közelebb hajolt, és két tenyere közé vette az arcomat, kényszerítve, hogy ne süssem le a szemem és ne próbáljak menekülni előle, ahogy az utóbbi napokban tettem.

– Veled van a gond, Gerda – felelte komolyan, hangja mély, dallamos tónusával. – Neked köszönhetően vagyok itt, miattad. Te álmodtál meg, te képzeltél el, hogyan nézek ki, te alkottál, és akaratodon kívül megelevenedtem. Én és a társaim.

– De miért? – nyikkantam fel félhangosan. – Miért nem tudtál megmaradni a képzeletemben?

Jesse nagyot sóhajtott, miközben a fejét rázta. – Sajnálom, erre nem tudok válaszolni. Henrietta nénédnél miért történt ugyanez? Édesanyád miért veszett el az idő során? Az ükanyád miért volt rá képes? – sorolta a kérdéseket, és éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem.

Az anyám – zakatolt a fejemben a gondolat. Őt emlegette, a nőt, aki után sóvárogtam, hogy lássam, aki sosem keresett fel, többet nem, miután elutasítottam, hogy vele menjek. Jesse megtámasztotta állát, és rám nézett. Tudta, hogy felfigyeltem arra, amit mondott, mégsem folytatta, nem magyarázta meg a tetteit.

– Mária – leheltem halkan édesanyám nevét, mire elmosolyodott.

– Mária – mondta ő is, és megfogta a kezem.

– Ismered őt? – suttogtam. Észre sem vettem, mennyire reszket a hangom. Minden ízemben remegtem, s egy olyan ábrándot dédelgettem, amiről tudtam, hogy soha nem valósulhat meg. Viszont akartam látni az anyámat, és végre, annyi év elteltével találtam valakit – noha egy képzeletbeli fiút –, aki ismerte őt, még ha csak keveset is tudott róla, de még ez is elegendő ahhoz, hogy útra keljek.

Apa egyszer azt mondta, hogy anya nem csupán magunkra hagyott, hanem eltávozott, megszűnt, vége lett. Meghalt. Titokzatos volt, furcsa, egy igazi különc, olykor pedig egy flúgos tudós, hisz ha tehette, kísérletezett, és nem érdekelte, hogy mások bolondnak tartják, csak vállat vont. Ő megértette és végighallgatta Henrietta nénémét, kiállt mellette, és amikor be akarták zárni, a leghangosabban tiltakozott. Ország-világ előtt nyilvánította ki véleményét, de ez nem volt elegendő, végül feladta. Valamiért arra gondoltam, hogy én, ha a helyében lettem volna, a végsőkig küzdök; nem futamodtam volna meg, hisz mindig is győzni akartam. Én győztem volna.

Anya meghalt. Apa szerint az egyik kísérletébe betegedhetett bele. Biztos, hogy halott. Nem létezik, hogy ennyire elvesszen valaki, hogy gyökerestül kiirtott minden adatot maga után, mintha soha nem is élt volna a Földön. Nem. Az elején apa teljesen kiborult. Bár azzal vádolta anyát, hogy megcsalta, mégis úgy szerette, mint senkit a világon. Megértettem, miért volt sokáig élőhalott, anya távozása után: egyik napról a másikra történt a dolog. Anya hisztérikusan zokogott, miközben amit csak talált, bedobált a bőröndjébe, mi, gyerekek pedig csak álltunk, és néztük, ahogy elmenekül az életünkből. Apa utána megpróbált kapcsolatba lépni vele, hogy ennek az egésznek ne így legyen vége, de nem sikerült, a törvényes válás után mindent anya testvére intézett, a nagybácsi, aki ugyanúgy felszívódott, mint a húga.

– Ismered őt, Jesse? – kérdeztem reszketve, s szívem fájdalmasan sajgott, ahogy belegondoltam, milyen érzés lehetne újra átölelni őt.

– Gerda...

– Ismered őt, Jesse? – emeltem fel a hangomat.

A fiú most újra rám nézett, ezúttal a kifejezés, ami kiült szép vonású arcára, szíven ütött. Megint. – Ugye nem halt meg? – cincogtam.

– Sajnálom, Gerda, de édesanyád éppúgy elveszett a mi világunkban, mint ahogy a tiédben – suttogta halkan.

Ledermedtem, majd kiegyenesedtem, és megfordultam ültemben.

– A ti világotokban? – Hangom pár oktávval magasabban, élesen csengett.

– Velem kell jönnöd! – Ügyesen terelte a témát; mire észbe kaptam, forró lehelete a nyakamat csiklandozta, karjait a csípőmre helyezte. – Gyere velem, Gerda – hívott, és ujjaival megcirógatta az arcomat.

Elszégyelltem magam a saját viselkedésemtől. A meztelen valóság ugyanis az volt, hogy akárhányszor megcsókolt, minden addigi gondolatomat elfelejtettem, azt is, hogy őt gyakorlatilag én álmodtam meg, és csak az járt a fejemben, hogy még többet akarok, sokkalta többet, mint amennyit normális esetben megengedtem volna. A normális szó, bármilyen környezetben is szerepelt, nálam nem létezett. Minden maga volt az abszurdum, a természetfeletti, akárcsak Jesse.

Jesse kibontotta a hajamat, majd félrebillentette fejét, hogy megítélje, jól áll-e. Elpirultam. Hogy sötétszőke vagy egészen világosbarna hajam volt, azt sehogy sem tudtam megállapítani. A napfényben ragyogott, ezüstösen szikrázott, és apám minden alkalommal lehajtotta a fejét: anyára emlékeztettem. A családomban mindenki sötét hajú volt: Dorináé a legsötétebb, aranybarna, majdhogynem fekete, őt Anna követte, egy árnyalatnyival világosabb hajszínnel. Apáé fekete volt, mint a korom, Judit nénié pedig éjsötét, tekintete viszont kék, hűvös, mint a jég.

– Gyere velem, Gerda – suttogta Jesse, és megszorította a csípőmet.

– Nem tehetem – ráztam meg hevesen a fejem, mire meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Zsuzsa – magyarázkodtam. Döbbenten észleltem, hogy csak ezt az egy aprócska problémát találtam kifogásként. Ha Zsuzsa nem lépett volna be az életünkbe, habozás nélkül Jesse-vel tartottam volna.

– De miért?

Jesse elgondolkozva fürkészett.

– Zsuzsa édesapád barátnője – jelentette ki végül hosszas tanakodás után. Bólintottam. A szívem majd' kiugrott a mellkasomból, Jesse pedig még mindig nem eresztett, fogságban tartott, és nem tudtam szabadulni.

– Meg kell állítanom Zsuzsát, mielőtt teljesen behálózza az apámat és kitúr minket! – győzködtem ádáz pillantásokat lövellve a fiú bal keze felé, ami a combomon pihent.

– Ha Zsuzsa nem lenne – szólalt meg hirtelen –, akkor velem jönnél?

– Én... – kezdtem bele nagyokat nyelve, mire újra közbevágott.

– Pontosítok a kérdésen, ha lehet – mondta egy féloldalas mosoly keretében. – Ha segítenék félrerakni Zsuzsát az útból, legalább egy rövid időre, akkor nem lenne akadály, hogy eljöjj velem?

Döbbentem viszonoztam a pillantását. Amikor végre megeredt a hangom, össze-vissza beszéltem mindenféle ostobaságot, dadogtam valamit a testvéreimről, apáról, a suliról, aztán legnagyobb rémületemre, miután Jesse megnyugtatott, hogy ezekkel nem lenne gond, bólintottam és kiböktem: – Igen!

Jesse felállt.

– Segítek – ajánlkozott –, de meg kell ígérned, hogy velem jössz.

– Hogyan? – pattantam föl én is, és a döbbenetem csak fokozódott.

Odalépett hozzám. Tekintetét sosem láttam még ilyen komolynak – megigézve bámultam, mozdulni sem mertem.

– Esküdj az életedre, Gerda – suttogta csendesen. – Esküdj, hogy betartod a szavad, és ha szétdúljuk a nagy románcot, azt teszed, amit csak parancsolok és odajössz, ahova csak én akarom! Esküdj!

Nem tudom, mi ütött belém, újra erős késztetést éreztem, s mintha egy ősi sugallat, egy jótevőm utasított volna, hogy engedelmeskedjek, megtettem, amit kért tőlem. A szívem hevesen dobogott, a kezem reszketett, s cérnavékony hangon így szóltam:

– Az életemre esküszöm, én, Kovács Gerda, hogy állom a szavam, és amíg csak élek, úgy cselekszem, ahogy azt te, Jesse Breeman szeretnéd!

Odakint hirtelenjében megdörrent az ég, s szakadni kezdett az eső. Jesse felé kaptam a fejem, aki elmosolyodott és magához vont. Búcsúzott.

– Hova mész? – szisszentem fel haragosan, mire felnevetett.

– Hogy magyarázzam meg apádnak, hogy egyszer csak felbukkantam a szobádban? – érdeklődte nyugodtan, nevetős mosollyal az arcán.

– Tessék? – pislogtam nagyokat, de Jesse csak megrázta a fejét, előrehajolt, és gyors csókot nyomott a számra, mintha mindez annyira természetes lenne.

– Mindjárt találkozunk, ígérte.

Mire észhez tértem, már eltűnt előlem, köddé vált.

Pár perccel később valaki erélyesen becsöngetett. Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. Hallottam, ahogy apa feláll, és elindul, hogy ajtót nyisson. Mikor tudatosult bennem, hogy ki lehet a csöngető, úgy robbantam ki a szobámból, mint az ágyúgolyó, s mire apa feleszmélt, hogy elsuhantam mellette, már reszkető kezemet a kilincsre szorítottam.

Mindenki kitolongott az előszobába. Anna és Dorina a lépcsőn álltak, és kíváncsian fürkésztek, Zsuzsa apa karjába kapaszkodott, Judit néni pedig úgy nézett rám, hogy furcsán kezdtem érezni magam. Ahogy találkozott a tekintetünk, mint a villám, úgy hasított belém egy emlék, egy halovány, ködös derengés: Judit néni megérintette anyám karját, hogy visszatartsa.

– Nem mehetsz el, Mária, nem engedem!

Nem azt a nőt láttam, akit most. Fiatalabb volt, mohó, kiéhezett az életre és a kalandra, akárcsak anyám. Az anyám...! Judit néni a karját szorongatta, tekintete szikrákat szórt, s elszántnak tűnt: bármit megtett volna, csak hogy megakadályozza anya távozását.

– Te ezt nem érted, Judit, és soha nem is fogod megérteni! Eressz! – Anyám parancsoló volt, dühös és nénémhez hasonlóan eltökélt.

– Nem engedem, hogy ahhoz a férfihoz menj! Nem mehetsz oda, Mária! Ez nem normális, ez abszurdum! Gondolj Henriettára! – sikoltotta Judit néni, de anyám elrántotta a karját; sértetten nézett a nagynénémre. Mély levegőt vett.

– Ég veled, Judit – suttogta, majd kilépett nagynéném életéből, és eltűnt.

Sokkoltan meredtem magam elé. Egy villanásnyi emlék volt, ráadásul nem a sajátom. Még mindig a kilincset szorongattam, miközben az a valaki, Ő, odakint, újra csöngetett. Apa rám kiabált, hogy mire várok, és gondolatban én is ezt kérdeztem magamtól. Mikor reszketve lenyomtam a kilincset, még egyszer hátranéztem nagynénémre. Egyetlen egy gondolat járt a fejemben, az, hogy Judit néni tudta! Tudott Jesse-ről, tudott az anyámról.

Elhatároztam, hogy bármi történjék, ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt. Ezzel a döntéssel a fejemben nyitottam ki az ajtót, és elmosolyodtam. Nem tévedtem.

Jesse Breeman állt velem szemben, és ő is mosolygott. Rájöttem, hogy ha az életem múlna rajta, akkor is vele tartanék – ez a sorsom, s nem tagadhatom meg. Ha hihettem Jesse-nek, amit a családomról mondott, akkor nem csak egy-két évről volt szó.

Meg kellett fejtenem egy több évszázados titkot.

*

Végül apa invitálta be. Anna abban a pillanatban, amikor meglátta ki az, dühösen felmasírozott a szobájába, és bevágta maga után az ajtót. Dorina azonban izgatottan felsikkantott, lesietett a lépcsőn, és mielőtt megakadályozhattam volna, Jesse nyakába ugrott. Judit néni dühösnek tűnt, de még ő sem okozott akkora meglepetést.

Zsuzsa reakciója volt a legdöbbenetesebb: eltátotta a száját, arcára mintha az ijedtség kifejezése ült volna ki. Farkasszemet nézett Judit nénivel, majd nagyot nyelt, és tett egy tétova, esetlen lépést előre, Jesse felé.

– Ferenc, micsoda meglepetés! Hogy kerülsz ide? – álmélkodott apám, és a kedvesség, ami kihallatszódott a hangjából, még jobban megdöbbentett. – Judit, Zsuzsa, ti még nem ismeritek Gerda tanárnőjének az unokaöccsét, Horváth Ferencet. Ferenc, ő a kedvesem, Zsuzsa, ő pedig a testvérem, Judit.

A gyors bemutatkozás után apám átkarolta Jesse-t, és a nappali felé csoszogott. Zsuzsa szellemként, Judit néni házisárkányként követte.

– Mi már ismerjük egymást, Péter – mondta Zsuzsa, mikor leültünk. Apa csodálkozva kiáltott fel.

– Igazán? Mégis honnan?

Jesse-re néztem, és felvontam a szemöldököm.

– A húga az osztálytársam – rántotta meg a vállát.

– Ó, így már mindent értek! – bólogatott apám. Úgy lelkendezett, mint egy szerelmes tinédzser; végre talált magának beszédtémát.

Semmit sem értettem. Jesse szemlátomást ismerte Zsuzsát, mégpedig a húgán keresztül, ha nem hazudott. De az lehetetlen! Jesse-t én képzeltem el, senki más! Miért kísértené Zsuzsát, ha engem is zaklathat? Mi ez az egész?

Jesse Breeman egész este nem csinált semmit, csak ült vidáman, és mosolygott, olykor-olykor kérdéseket tett fel Zsuzsának, aki zavarában elvörösödött és nem tudott rájuk válaszolni.

– Drágám, borzalmasan festesz – állapította meg apa az este végén, Zsuzsára nézve. A vörös lány bágyadtan nézett rá, és megrázta a fejét.

– Kutya bajom!

– Pedig tényleg sápadtnak nézel ki – jegyezte meg Jesse elégedetten hátradőlve. – Gondolom, az utóbbi hetek készítettek ki – sajnálkozott. – Hogy van Aliz?

Aliz Zsuzsa állítólagos húga volt, és Jesse szerint a két testvér nagyon hasonlított egymásra. Homlokráncolva hallgattam és gondolkoztam. Semmit sem értettem, a kérdések pedig egyre csak gyűltek és gyűltek – és senki sem akarta megválaszolni őket.

– Remekül van! – ugrott fel Zsuzsa. Mellkasa hullámzott, dühösen mordult rá Jesse-re: – Igazán abbahagyhatnád már a folyamatos kérdezősködést!

Apa döbbenten nézett össze velem. Jesse értetlenül csóválta meg a fejét.

– Mi a baj, Zsuzsa?

– Pontosan tudod, Ferenc – morogta a lány. – Fejezd be, ennek nem lesz jó vége!

– Már nincs – helyesbített Jesse, és szórakozottan viszonozta a lány haragos pillantását.

– Hagyd abba! – toppantott Zsuzsa, mire apa felállt, és a vállára tette a kezét. Zsuzsa úgy rázta le, mintha áramot vezettek volna belé. – Maradj ki ebből!

– Mi a bajod? – emelte fel a hangját apa. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy közbelépjen, mielőtt teljesen eluralkodnak az indulatok. – Normális vagy? – fogta meg barátnője karját.

– Azt mondtam, hogy eressz el! – sikította teli torokból a lány, majd akkora pofont kevert le a férfinak, hogy a nyoma sokáig ott vöröslött, bizonyítékként szolgálva, apám arcán.

A veszekedés úgy robbant ki, hogy meglepettségemben megszólalni sem tudtam. Dorina szipogva felmenekült a szobájába, apa pedig úgy üvöltözött Zsuzsával, mint egykor anyámmal tette. Jesse szemei csillogtak elégedettségében, miközben rám nézett, majd közel csúszott hozzám, és így szólt: – Nos, mit gondolsz? Ez elegendő ahhoz, hogy vége legyen a románcnak?

Nagyot nyelve bólintottam, mire sugárzó mosolyt küldött felém. Felállt, és magával húzott. – Teljesítettem az alku rám eső részét? – kérdezte. Erre is bólintottam. Elindultunk fölfelé a szobámba: a veszekedés nem csillapodott, apa magyarázatot követelt Zsuzsától, aki a hangokból ítélve, nem akart elárulni semmit.

Jesse behajtotta mögöttem az ajtót, majd megfordult, és a falhoz taszított. Csókja először gyengéd volt, aztán egyre követelődzőbb, szenvedélyesebb lett. A térdeim rogyadoztak, mikor kezével végigsimított az oldalamon és szorosan magához rántott. Úgy ölelt, hogy nem tudtam kiszabadulni. Nem is akartam.

– Azt hiszem, sikerült – zihálta engem nézve. Arca jól láthatóan kipirult, szemei furcsán csillogtak.

A földre estem volna, ha nem tart meg a csípőmnél fogva. Jót mulatott rajtam, majd miután újra magához ölelt, elkomolyodott. Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

– Baj van? – suttogtam nagyokat lélegezve.

– Én teljesítettem az alku rám eső részét – emlékeztetett, mire biccentettem.

– Tudom – mondtam.

Jesse megragadta a karomat, és erősen megszorította. Felszisszentem fájdalmamban, szemeim könnybe lábadtak.

– Most te jössz, Gerda.

– Én?

A szorítás még jobban erősödött. Igaza volt. Megegyeztünk. Megesküdtem, hogy ezen túl azt teszem, amit ő mond. Az utolsó próbálkozási lehetőség, hogy ez alól végül kibújjak, kudarcba fulladt, mikor meghallottam, ahogy Zsuzsa zokogva berohan apa hálójába. Az események kísértetiesen hasonlítottak egy pár esztendővel ezelőtti alkalomra, csak akkor másvalaki játszotta a főszerepet: az édesanyám.

– Hogy csináltad? – böktem ki zavaromban, hogy húzzam az időt.

Mindennél jobban kívántam a válaszokat, s rettegtem attól, hogy mi történik, ha Jesse-vel tartok. Egyáltalán hova megyek? A noteszomba? Ki írja tovább a történetet? Mi lesz velem? Mi lesz a családommal: az apámmal és a testvéreimmel? És a kutyám, mi lesz Néróval?

Jesse felnevetett: átlátott rajtam.

– Megígérted, Gerda – suttogta, és közelebb lépett. – Tudod, hogy tartja a mondás: az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó.

– Én betartom! – emeltem fel védekezően a kezemet, mire Jesse megrázta a fejét.

– Nem fogod. Tudom, mi jár a fejedben, ha elfelejtetted volna – tette hozzá, mikor látta, hogy tiltakozni szeretnék.

– Jesse... – próbálkoztam, de közbevágott.

– Ez a sorsod, Gerda, nem tehetsz ellene semmit! Velem kell jönnöd! Szükségem van rád! Meg kell mentened minket!

Szívszaggatóan felzokogtam, és lerogytam a földre. A vállaim rázkódtak a sírástól, s egy pillanatra arra vágytam, hogy Jesse letérdeljen mellém, és megvigasztaljon – de ez nem történt meg.

Miért én? Miért nem más? Mi fog velem történni? – kérdeztem magamtól.

Motoszkálás zaja hallatszott, egy vágásé, aztán csöpögés. Jesse végül odalépett hozzám, és megérintette a karomat: kinyitottam a szemeimet.

– Mit csináltál? – sikoltottam fel.

Egyik kezében egy tőrt szorongatott, a másikat kinyújtotta értem: véres volt. Egy furcsa ábrát vágott bele, s vére apró cseppekben szennyezte be a szőnyegem. Arca komoly volt, határozottan nézett rám.

– Fogd meg a kezem, Gerda! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, mire elhalóan nemet suttogtam. – Fogd meg a kezem! – dörrent rám. – Megesküdtél – tette hozzá csendesen.

Zokogtam, miközben nagyot nyeltem, és a szemébe néztem. Hallottam, ahogy kivágódik a szobám ajtaja, és Judit néni azt kiabálja, hogy: „Ne, Gerda!”, de már elkésett vele. Kezemet Jesse véres kezébe helyeztem, és vérfagyasztóan felsikoltottam. Abban a pillanatban erőszakos rántást éreztem, majd a szoba száznyolcvan fokos fordulatot vett, s sötétség ereszkedett az elmémre.

Elájultam.

3. fejezet – Megtébolyodott elme

3.

Megtébolyodott elme

„A rózsákat könnyeimmel öntözném, hogy érezzem töviseik fájdalmát, szirmaik szenvedélyes csókját...”

(Gabriel García Márquez )

A notesz nagyot koppant a földön. Az utolsó sorok tisztán kivehetőek voltak, miközben ott állt ő és mosolygott. Úgy éreztem, közel az ájulás pillanata.

A történet pedig folytatódott.

*

– Utálom az esőt! – panaszkodott Annelise Jackson aranyszőke haját hátravetve, majd mély sóhajtással követte mosolygós édesanyját a kunyhóba.

Amikor Lady Breeman tudomást szerzett férje hűtlenségéről, mondhatni, nehezen őrizte meg higgadtságát. A közeli falvakban sokáig pletykáltak, hogy az asszony úgy üvöltözött férjével, hogy a legdrágább kristálypoharaik darabokban végezték, amiket a szorgos cselédek óvatosan elcsentek. A titokzatos szerető nevét Lady Breeman ennek ellenére sem tudta kiszedni a Lordból, még fenyegetéssel sem. Az édesanya a fattyúval együtt elmenekült, s a nő fogadott fivére, Percival Jackson a családjával együtt csatlakozott hozzá. Most viszont – a Lord végrendeletével – lehullt a lepel a szerető kilétéről, és az emberek azt suttogták, Lady Breeman felháborodása és dühe nem ismer irgalmat.

– Anne, mondtuk, hogy ne hagyd el egyedül a kunyhót!

Édesanyja dorgálásával a lány mit sem törődve lépett az asztalhoz, majd szigorú apjára pillantva felsóhajtott. A rozoga kis ház menedéket nyújtott számukra, amikor Lady Breeman eldöntötte, hogy kivégezteti az egész családot, csak találja meg, ki volt, aki szemet vetett férjére. A végrendelet napvilágra kerülése után Jacksonék biztosak lehettek benne, hogy a sértett feleség felkutatja őket – eddig is tiltották a fiatalabbaknak a fenyvesekben való bóklászást, most ha kellett, még be is zárták őket a szobáikba, hogy ne szökhessenek ki.

A hegyek között bujdosva remélhették csak, hogy a grófné nem lel rájuk gyilkosaival, vadászaival, azonban nem ártott óvatosan meghúzódniuk. Lady Breeman emberei egyre beljebb és beljebb merészkedtek a fenyvesekben, erdőkben, s már a nyomukban voltak – néhány mérföld választotta csak el őket egymástól.

– Apám, nem mentem annyira messze.

– Annelise, anyáddal megtiltottuk, hogy elhagyd a viskót! – Percival Jackson mély hangja nyugodtan zengte be a kis helyiséget, de felesége rögvest mellette termett, melegen mosolygva a férfira.

A Lord fogadott testvéreként, Mrs. Jacksont grófnénak nevelték. A fiatal, szőke lány tizenhét évesen jogosan köszönte a grófnak, hogy nem üldözték el, s a dinasztikus házasság mellett, csak ez űzte el szomorúságát. Amikor „fivére” a kezét ígérte gyermekkori barátjuknak, Lord Premonának, Eva Breeman maga mögött hagyta a Lord nevét, és a szökését tervezte. Egy kevésbé híres, szegény orvos talált rá az utcán, egyedül bolyongott fekete csuklyájában; azt sem tudta, hova menjen. A már harmincas éveit taposó, megtört férfi befogadta otthonába, pát hónap elteltével pedig elvette feleségül a lassan gömbölyödő pocakú lányt.

– Anyám, kérlek, mondj valamit! – Annelise esdeklően nézett Evára. A nő elfordult, és szomorúan sóhajtva elmosolyodott.

– Sajnálom, Anne, de apádnak igaza van – mondta. – Veszélyes az erdő, különösen most. Még a testvéreid is képesek bezárkózni a szobáikba, te miért nem? – kérdezte; hosszú szempilláin könnycsepp csillogott.

A lány fejet hajtott szégyenében.

Tizenhatodik születésnapjáig csak pár hetet kellett várnia; nem értette, a szülei miért nem ismerik el, hogy időközben nővé érett, nem az a kisgyerek már, aki egykor volt. Nem az a kislány, aki édesapjába csimpaszkodva nevet, nem az, aki rajongva leste, hogy főz, varr, köt, hímez, takarít az édesanyja. Már rég nem. Felnőtt, és ezt mindenki belátta a családban, a nagynénje, az unokatestvére, a testvérei, csak a szülei nem.

– Hagyjátok már szegény lányt! – Annelise úszott a diadalmámorban: Katherina, akire Percival mindig is úgy tekintett, mint húgára, lépett be a házba, súlyos köhögő rohamban szenvedve, hófehér arccal. Percival összevonta szemöldökeit, Eva megmerevedett, és a törékeny Katherina egy botra támaszkodva az asztalig bicegett.

– Miért hagynánk? – dőlt hátra Anne apja. – Hisz' látod, mennyire szófogadatlan!

Katherina nevetett.

– Csak annyira, amennyire te is voltál, Percy, drágám!

Miközben nagynénje rákacsintott Annelise-re, a lány felemelkedett a székről, és mielőtt valamelyik szülője észrevehette volna, fölsurrant a kis viskó emeletére, ami eredetileg padlásként szolgált. A rozoga lépcső egy előszobába vezetett, és három ajtó nyílt onnan: Anne-é, amit a húgával, az öccsével és az unokatestvérével közösen használt; Katherináé; valamint a Jackson házaspáré.

– Árulók – dünnyögte maga elé kedvetlenül, majd benyitott a szobába.

– Anne... Anne, Anne! – Lelkes integetések és köszönések érkeztek mindenfelől, öccse a tizenöt éves Per, aki apjukról kapta a nevét, kivillantotta hófehér fogsorát, és hátba vágta a mellette hasaló fiút. A tizenhárom esztendős Esme aranybarna, göndör tincseivel játszadozott; Annelise leült mellé az ágyra, gúnyosan mosolygott.

Annelise lerúgta lábairól a kopott topánkákat, majd fölhúzta lábait és átkarolta őket. Per látszólag letudta testvéri kötelességeit, tovább bolondozott unokatestvérükkel, Esme pedig fontosabb elfoglaltságot talált, minthogy nővérével foglalkozzon. Az unokatestvér, aki igazából nem is volt a rokona, a fiú mégis őt nézte, Annelise-t. Jesse Breeman kellemes csokoládébarna szempárja egyenesen Anne zafírkék tekintetébe mélyedt; a fiú arcára kiülő lágy mosoly megmelengette a lány szívét.

– Hova mész? – csúszott ki a kérdés Anne száján.

Jesse feltápászkodott, összekócolta Per haját, és a régies kinézetű szekrényükhöz ugrott. Egy frissen mosott, vasalt inget bányászott elő, hozzá egy sötét nadrágot választott. Anne kérdésére megtorpant, majd visszafordult a lányhoz.

– Találkozóm van valakivel – felelte halkan, tekintetével Anne szemeibe mélyedve. Per és Esme erre kíváncsian nézett fel.

– Igazán – kérdezte az utóbbi –, és kivel?

Jesse könnyedén vállat vont. Anne elszörnyedt az ábrándos pillantása láttán, de uralkodott vonásain; egyenes háttal ülve figyelte a fiút.

– Parkhurst gróf lányával – bökte ki végül, büszke mosolyt erőltetve vonásaira.

Per hüledezve nézett rá.

– Parkhurst gróféval? Aliciával?

– Oh, magasságos ég, ő nem Amberly úr jegyese? – hüledezett döbbent arckifejezéssel Esme.

– Én azt hallottam, hogy Lord Premona fia jegyezte el – jegyezte meg Annelise. – De szóba került Lord Black neve is, pontosabban a gyereké.

Jesse mosolyogva hallgatta végig a fiatalok vitatkozását. Sejtette, hogy efféle hatást vált majd ki belőlük, ha elárulja kedvese nevét. Parkhurst gróf hasonlóan gazdag úriember volt, mint a megboldogult Lord Breeman, de egyetlen leányát, a szépséges Aliciát úgy féltette, mint a legtörékenyebb rózsaszálat. Leánynevelő intézetbe küldte, mélyen elzárva a férfi nem társaságától, és szigorú vallási intelmek közepette neveltette, hűséges komornájával megígértette, hogy soha nem hagyja magára a kisasszonyt. Jesse sokszor elvigyorodott, ha eszébe jutott, hogy a gróf intézkedései hiábavalónak tűntek, leánya ügyesen cselezte ki a testőröket, az inasokat, a cselédeket, és arra is biztonságos utat talált, hogy szabadulhasson meg a rá vigyázóktól.

Minden egy istentiszteleten kezdődött. Alicia Parkhurst éjsötét ruhájában ült atyja oldalán, elegáns kalapot viselt, rózsás arca messziről föltűnt Jesse-nek. A fiú pusztán szórakozásból lopakodott be az áhítatra, igazából Anne-nel együtt tervelték ki, hogy megviccelik a szintén megjelenő Lady Breemant. Hogy tulajdonképpen Jesse kíváncsisága vezetett-e az egész akcióhoz, hogy megismerhesse állítólagos testvéreit, vagy hogy csak a csíny kedvéért vállalkozott ily' kockázatos feladatra, az később jelentéktelenné vált. Mindenesetre aznap pillantotta meg először a Parkhurst-lányt, és amikor a tekintetük találkozott, Alicia egyik vörösesbarna tincse kiszabadult copfjából, és a zafírkék szemek elé fátyolként ereszkedett. A lány beharapta meggypiros ajkát; félresöpörve a kósza tincset, majd lágyan elmosolyodott. Jesse fülig pirult a látottaktól.

Végül elég bátorságot véve megszólította a lányt. Alicia testőrei akkor éppen a gróffal beszélgettek, így a lány egy röpke pillanatra megszabadulva kísérőitől, válaszolhatott Jesse-nek. A kettejük bonyodalma, hogy találkozhassanak a holdfényben az ezüstös tónál, elkezdődött.

– Várj, Jesse, hol találkoztok?

A nagy elmélkedésben a fiú észre sem vette, hogy már kilopakodott a házból, és elindult az erdő mélye felé. Annelise hevesen dobogó szívvel rohant utána; megállva az egyik göcsörtös törzsű fa mellett, kiáltott utána. Jesse rávigyorgott.

– Nem kell féltened, Annie, nem lesz bajom – mondta komolyan. Annelise nagyot nyelt, arca lángvörösre gyúlt.

– Jess, kérlek, tudod, hogy Lady Breeman...

– Lady Breeman nem árthat nekem! – vágott közbe a fiú, és elmosolyodott. – Ne aggódj folyton, foglalkozz egy kicsit saját magaddal is. Mondjuk, keress magadnak udvarlót – tette hozzá.

Annelise felháborodva nézett rá.

– Az udvarló majd megtalál – sziszegte.

Jesse a fejét csóválta.

– Mókás lányka vagy, Anne. Tudhatnád, hogy ez a mi esetünkben nem így működik. A tiédben végképp nem.

Anne elsápadt a haragtól, de nem mondott semmit. Jesse még egyszer rámosolygott, majd eltűnt a fák között, egyedül hagyva a dühtől fortyogó Annelise Jacksont.

*

Az első reakcióm, ha nem vesszük figyelembe, hogy elsápadtam és majdnem elájultam, azt hiszem, valami ilyesmi lehetett:

– Öhm... oké.

Utólag belegondolva, joggal hihettem azt, hogy megbolondultam. Eszembe jutott, hogy ha Anna most itt lenne a szobámban, úgy nevetne, mint még soha; ő mindig is azt hangoztatta, hogy az agyamra fog menni a sok regényírás, kitaláció, és hiába magyaráztam neki, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy nekem vele ellentétben van fantáziám, nem hitte el.

Jesse Breeman nekidöntötte hátát a falnak, ajkain furcsa, különös mosoly játszadozott. Az enyhe sokk elmúlt, ő is észrevette, hogy megváltozott a tekintetem, előresuhant, és megfogta a karomat. Ekkor sikoltottam föl először. Az érintése olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna a testembe – teljes erővel sikítozni kezdtem. Hallottam, ahogy Anna kivágja szobája ajtaját, Dorina ijedten kiáltott – a zajokból ítélve mindketten elindultak felém. Jesse szorítása felerősödött, nem eresztett el; mélyen a szemembe nézett, hogy megnyugtasson. Szívesen közöltem volna vele, hogy csak akkor leszek újra higgadt, ha elenged és kiderül, hogy ez az egész egy lidérces álom.

Úgy éreztem, megőrültem. Olyanná váltam, mint az egyik nagynéném anya családjából. Henrietta nénivel sokban hasonlítottunk, ő is regényeket írt fiatalkorában, akárcsak én. Régebben sokat találkoztunk vele, de aztán ezek az alkalmak lecsökkentek. Amíg anya el nem hagyott, mindig veszekedtek apával. Apa úgy tartotta, hogy Henrietta néni bolond – furcsán viselkedett, amikor kettesben maradtunk, és később, amikor ez tényleg bekövetkezett, apa diadalittas mosollyal vágta ezt anya fejéhez.

Henrietta nénit egy este beszállították a bolondokházába, azóta nem hallottunk róla. Hogy egészen pontosan mi is történt, azt a szüleim egyik hangos üvöltözéséből tudtam meg: nagynéném váltig bizonygatta mindenkinek, hogy regénye főszereplője fölbukkant az otthonában. Ugyanaz történt velem, ami vele. Jesse Breeman a karomat szorongatta és beszélt hozzám. Én is megbolondultam, mint anya testvére, Megyeri Henrietta.

– Mit művelsz, Gerda? – kiabálta felháborodva Anna, és egy elegáns mozdulattal most az én szobám ajtaját tépte fel. Ez a specialitása volt.

Eddig azt hittem, sosem érkezik el az a pillanat, amikor arcára fagy az a gúnyos mosoly, amit előszeretettel alkalmazott, ha meglátott engem, de most teljesült a legfőbb vágyam: ledöbbent. Úgy tátogott, mint egy hal. Dorina mögötte azt suttogta, hogy ez most komoly, vagy csak egy csúnya tréfa, amit velük űzök. Anna válaszolni sem tudott, csak meresztette a szemeit. Fordított esetben én is így cselekedtem volna, de mikor a nálam egy fejjel magasabb, tizenhat éves fiú a két tenyere közé vette vérvörös színűvé váló arcomat, csak hebegni tudtam. Jesse abban a pillanatban előrehajolt, és szájon csókolt.

– Hű – foglalta össze a látottakat Anna, és eltátotta a száját. Dorina fülig érő vigyorral rángatta nővére ruháját.

– Te, Annácska, ki ez a fiú?

– Fogalmam sincs – mondta nagyokat pislogva édes testvérem.

Úgy éreztem, a lábaim felmondták a szolgálatot. Ha Jesse nem tart meg, valószínűleg összecsuklottam volna, révén, hogy életem első csókját... Istenem, gondoltam elszörnyedve és megrettenve, életem első csókját egy kitalált szereplőmtől kaptam meg, akinek nem csak hogy csókolni sem lett volna szabad, még léteznie sem.

Igen, tényleg megőrültem, döntöttem el magamban. Álmodom, hallucinálok, képzelődök – és a testvéreim ugyanígy tesznek.

– Henrietta néni! – nyögtem fel, mire Jesse felvonta a szemöldökét.

– Szervusztok, lányok – köszönt halkan, és fejemet izmos mellére vonta. Ujjai végigsiklottak a hajamon, kibontotta a copfomat; szórakozottan csavargatta egyik hullámos, sötétszőke tincsemet. – Gerda nem mondta, hogy átjövök hozzá? – Hangja simulékony, bársonyos volt. Biztosra vettem, hogy Laura menten bealélna tőle.

Anna találta fel magát először. Kihúzta magát, és büszkén felszegte a fejét, úgy, ahogy kiskorunkban anya tanította, ha valami nagyon döbbenetes dolog történt velünk, vagy éppen neveletlenül viselkedtünk és büntetést érdemeltünk.

– Nem, egyáltalán nem említette.

– Oh – sandított rám féloldalasan mosolyogva Jesse. – Ferenc vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül, s udvariasan előrenyújtotta kezét, amit Anna bizonytalanul szorított meg. – Horváth Ferenc.

– Van valami közöd ahhoz a bolond nőszemélyhez, aki ostobaságokkal tömte tele ennek a fejét? – komorodott el húgom, és bökött rám. Jesse szelíd mosolya nem tetszett neki.

– Horváth Évára gondolsz? – érdeklődte nyugodtan, mire Anna bólintott. – Attól tartok, igen. Az unokaöccse vagyok.

Nem eresztett. Majdnem felprüszköltem, mikor szóba került Éva néni. Megvagy, gondoltam, hisz mindenki tudja jól, hogy Horváth tanárnőnek nincs családja, a szülei meghaltak, egyke, s hogy egyetlen hozzátartozója a legjobb barátnője, annak férje, valamint a gyerekei, akiknek a keresztanyja. Az egyik szakkörön mesélte el élete történetét, amit én azonnal, csak hogy megértessem Annával, hogy mennyire tragikus sorsa volt szegény tanárnőmnek, elmondtam neki. Beszéltem a titokzatos barátnőről, Mariról, a legkedvesebb keresztlányról, Juliannáról, de húgomat nem hatotta meg.

– Oh, hallottam már rólad! – Anna felkiáltott. Hitetlenkedve néztem testvéremre; Jesse a hajamra csókolt.

– Te a fiúja vagy? – bukott ki Dorinából is a kérdés. Miután rájöttem, hogy Anna nem emlékszik, miről is beszéltem neki Éva nénivel kapcsolatban, újabb problémám akadt: legkisebb húgom igencsak személyes kérdése.

Jesse-Ferenc nevetett, majd játékosan összeborzolta Dorina haját.

– Szeretnéd, hogy az legyek? – kérdezte.

Legnagyobb megrökönyödésemre, Dorina bólintott.

– Kedves vagy – mondta. – Illesz Gerdához.

Jesse elmosolyodott, és rám nézett, mintha csak arra várna, én mit szólok ehhez. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy összeszidjam Dorinát, amiért ilyet kérdezett.

– Dorina! – sziszegtem elpirulva, mire Jesse összeráncolta homlokát. – Ilyet nem illik kérdezni!

– Mi az, kedvesem? Te talán nem szeretnéd?

Testvéreim minden szavamat csak úgy lesték; éreztem, ahogy elvörösödöm a pillantásuk láttán. Jesse jót szórakozott a reakcióimon.

– Én... – kezdtem bele.

– Akarsz a barátnőm lenni? – vágott a szavamba halkan. Elakadt a lélegzetem, szemeim kitágultak, és Dorina elragadtatva kiáltott föl. Anna köhögésnek álcázta horkantását, majd méltóságteljesen hátat fordított; magunkra hagyott minket – megértettem, ez már nekem is sok volt.

– A barátnőd? – dadogtam zavartan, kipirultan. Jesse aprót bólintott. – Én? – motyogtam. – Öhm...

Újra megcsókolt; erre sem készültem fel. Dorina felsikkantott, és örömében szorosan megölelt minket, aztán kitáncolt a szobából. Anna nevét kiáltozta, mindenképp el akarta újságolni középső testvéremnek a nagy hírt. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy „Horváth Ferencről” már Laurától elkezdve Zoliig mindenki tud; Anna, az átszűrődő zajokból ítélve, azonnal riasztotta a barátait; dühösen ecsetelte, hogy barátom van.

– Végre – suttogta Jesse. A pulzusom egyből megugrott, a szívem újra a torkomban dobogott.

– Te megcsókoltál – nyögtem fel, mire Jesse elvigyorodott.

– Igen.

– De engem – suttogtam vissza halálra váltan, mire a fiú ráhajolt az ajkaimra. A lágy csók, amit rálehelt, enyhe libabőrt váltott ki belőlem; megremegtem. – Istenem...

– Ezt úgy értelmezem, hogy nagyon jól csókolok – döntötte el félhangosan, mintegy magával társalogva, miközben lopva rám sandított. Nevetős mosollyal figyelt.

– Jézus Mária – ismételgettem sápadtan, majd megböktem. Megugrott és felkiáltott.

– Áú! Ezt mégis miért kaptam? – értetlenkedett.

– Te nem létezel! – sikítottam.

Amint kiejtettem ezeket a szavakat a számon, Jesse elfintorodott. Acélos harag villant a szemében, kezét automatikusan ütésre emelte.

– Köszönöm – vágott vissza egy árnyalatnyi dühvel a hangjában. – Nem létezem? – Éles hangja megrémisztett; összerándultam. Egy pillanatra elhittem, hogy fel fog pofozni – egy másodpercig sem kételkedtem, megteszi-e. Ez állíthatta le; azonnal leeresztette a kezét, mikor meglátta a könnyáztatta arcomat. – Gerda – folytatta halkabban –, te teremtettél meg! A képzeletedben igenis élek – dünnyögte maga elé, téve felém egy tétova lépést.

– Hazudsz!

A szemét forgatta. Ösztönösen hátráltam, miközben éreztem, hogy eláraszt az igazi, jeges rémület, amit régóta nem ismertem már. Utoljára akkor ijedtem meg ennyire, mikor anya magunkra hagyott minket; hirtelen egyedül találtam magam, és nem tudtam, mit tegyek annak érdekében, hogy újra normális életet éljek, mint mielőtt elköltözött.

Most azonban hevesen dobogó szívvel lestem Jesse minden mozdulatát, mintha bármelyik percben odaugorhatna hozzám, s előkapva egy tőrt, ledöfne. Titokban tényleg ettől rettegtem; hogy valójában nem is az általam elképzelt szereplő – ami megkönnyebbülést jelentene, hisz nem vagyok bolond –, hanem egy pszichopata – ami talán még rosszabb, mint az első variáció.

– Nem foglak bántani – villantott fel egy ezer wattos, gúnyos mosolyt, megválaszolva gondolataimat. Mintha megérezte volna, mi okozza a félelmemet.

– Én nem is...

Elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Két karját kinyújtotta és megtámaszkodott velük a falban; az ajtó és közé szorultam. A szemébe néztem: csillogó drágakővé vált, lágyságot és kedvességet sugallt, amit akkor nem feltételeztem volna róla, pedig a regényemben tökéletessé formáltam. A jófiú, az éltanuló, a tiszta szívű, bátor ember – a fattyú, akinek csak ezt az egyet róhattam fel elfogadható hibaként. Ennek ellenére is azt állítottam róla, hogy hibátlan, precíz. Egy olyan férfi, aki sokban hasonlított Zolihoz – akiről csak álmodozhattam, mert sosem lehet az enyém.

– Annyira naiv vagy – suttogta hirtelen Jesse.

– Hogyan? – zavarodtam össze.

– Miből gondolod, hogy csak álmodozhatsz róla? Az igaziról? A tökéletesről? – kérdezte egyből, és kíváncsian vonta föl szemöldökét.

Elvörösödtem: dühömben és debbenten egyaránt.

– Tessék? – kérdeztem élesen.

Átfutott az agyamon a kósza ötlet, hogy az egyik kimondatlan gondolatomra válaszolt nagy lelkesen. Ha nem tartottam volna már amúgy is őrültnek magamat, akkor valószínűleg most adtam volna föl a szolgálatot és hívtam volna ki az orvost; így sem éreztem magam épelméjűnek, hisz a könyvsorozatom egyik főszereplőjével álltam szemben, egy olyan valakivel, aki nem is létezett, aki nagyon úgy tűnt, hogy gondolatolvasó – márpedig ez utóbbi lehetetlen, merthogy ez sem létezik.

– Én is létezem – világosított fel, és látszólag enyhe nevetőrohammal küszködött. – Vagyis – köszörülte meg a torkát halványan elpirulva –, szerinted nem létezem, szerintem meg igen, és mivel itt állok, erősen gyanítom, hogy nekem...

Ekkor szakítottam félbe:

– Te most komolyan...? – nyögtem falfehéren. Jesse elmosolyodott kínjában. Persze láttam rajta, hogy azért nagyon szívesen kinevetett volna, de mivel megérezte a helyzet súlyosságát, nem tette meg. Hálásan tekintettem rá emiatt, újabb pozitív tulajdonságot véshettem fel a képzeletbeli listámra.

– Hogy hallom a gondolataidat? – segített ki, mire riadtan bólintottam. – Khm... Igen – felelte még mindig vörösen, mégis erősen küzdve a kitörni készülő kacagással. – Ne haragudj! – szabadkozott.

– Istenem – temettem a tenyerembe az arcomat. – Van még valami? – kérdeztem idegesen.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Még bármi kiderülhet – jegyezte meg titokzatosan. Rögvest arra gondoltam, hogy ha nem fejezi be ezt a sok ködösítést, úgy felpofozom, hogy még a saját nevét is elfelejti majd. Bármennyire is erősen éreztem a késztetést, végül nem tettem meg.

– Remek! – sóhajtottam, hogy levezessem a felgyülemlő feszültséget. – Egyáltalán ez hogyan lehetséges? Ez a biztos őrület jele, igaz? Mint Henrietta néninél – mondtam fejcsóválva.

– Sajnálom, fogalmam sincs, ki az a Henrietta néni.

– De jó neked – szusszantottam föl kínomban.

Leültem a földre. Jesse lepillantott rám – megállapítottam, hogy a szemöldökfelvonásban, a homlokráncolásban és a féloldalas, hol gúnyos, hol rendes mosolygásban és vigyorgásban profi. Egy pillanatra eszembe jutottak az utolsó mondataim, amit sietve tegnap még belefirkantottam a noteszomba – Jesse éppen egy gróf lányával találkozott, s lágy csókot lehelt ajkaira, úgy, ahogy negyed órával ezelőtt velem tette.

– Alicia csinos lány – jegyezte meg rekedtesen. – Szeretem.

– Mégis velem csókolóztál az előbb – emlékeztettem.

– A kényszer nagy úr! – vágta rá, mire elfintorodtam.

– Értem – mondtam, és elpirultam. Végül is... én tényleg nem gondoltam komolyan, de... életem első csókján estem túl, ami hihetetlen, sőt fantasztikus volt.

Az utolsó gondolatomra fölkapta a fejét. Gúnyosan és magabiztosan vigyorgott, miközben letérdelt elém. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudtam volna jól, hogy olvasott a fejemben.

– Szóval? – kérdezte nemtörődöm módon. – Jól csókoltam?

– Azt hittem, ezt már egyszer tisztáztuk – motyogtam. Eléggé jól viseltem, hogy egy képzeletbeli fiúval beszélgetek. Magamban nyugtáztam, hogy megbolondultam és hogy valószínűleg holnap szobatárs leszek a nagynénémmel. Igen, fő az optimizmus, gondoltam, és rámosolyogtam.

– Én is azt hittem – mondta szárazon. Sajnos a negatív gondolataim sokat rontottak a helyzeten. – Én létezem! – vetette oda haragosan villogó szemekkel. Újra elpirultam.

– Elnézést.

Tényleg nem akartam megbántani, egyszerűen csak így sikerült.

– Első csók?

Elszántnak tűnt, mindenképp beszélgetni szeretett volna. Tétován bólintottam, mire elgondolkozva harapta be alsó ajkát. Átkarolta a térdeit, és leült mellém a földre. Mikor végre megszólalt, kedvesen mosolygott, az előbbi gúny elveszett, mintha ott sem lett volna.

– Az első csókok különlegesek.

– Ebben egyetértek, akárcsak az enyém – mosolyodtam el. Jesse nevetett.

– Nem kételkedem benne. Emlékszem az enyémre. Az is... hm... érdekes volt.

Lesütöttem a szemem, ahogy felálltam. Néma csönd ereszkedett a helyiségre; nem néztem hátra, csak reménykedtem. Egy pisszenést sem hallottam, mintha egyedül lennék, s már megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy teljesült a kívánságom, mikor két erős kart éreztem a derekam köré fonódni. Akaratlanul is megmerevedtem és felsikkantottam.

– Miért nem bízol bennem? – súgta a fülembe Jesse. Éreztem, ahogy végigfutkos a hideg a hátamon.

– Te nem létezhetsz – hajtogattam az érvemet, mire magához húzott.

Furcsa érzés volt, ahogy a kezébe vette az enyémet – aprónak, kicsinek tűnt az övéhez viszonyítva. A szívére helyezte, és csendre intett. Hallottam és megértettem, mire akar kilyukadni. Szíve hevesen vert, akárcsak az enyém, sőt egy pillanatra, amikor egymásra néztünk, a dobogás felerősödött.

– Még mindig nem hiszed el? – suttogta közel hajolva hozzám. A fejemet ráztam, hogy bebizonyítsam legendás makacsságom, amiről apám egyszer úgy nyilatkozott, ez fog a végzet karmaiba taszítani. Jesse felsóhajtott. – Kérlek, engedd, hogy bebizonyítsam! – könyörgött. Újfent tiltakoztam, majd kirántottam a kezem az övéből.

– Tűnj innen! – sziszegtem váratlanul ellenségesen, mintha eluntam volna állítólagos elmebajomat. – Hagyj engem békén! – emeltem fel a hangom tiltakozásképpen.

Fülemre szorítottam tenyereimet, és lerogytam a földre. Szorosan behunyt szemekkel vártam, hogy elmenjen, hogy végleg egyedül legyek, és elhatároztam, hogy ha ez megtörténik, kitörlöm az életemből őt és a családját is – kihajítom a noteszt az ablakon, kidobom a kukába, soha többet nem írok bele. Átvették fölöttem az irányítást, s az elmém játékot űz velem – és ezt nem hagyhatom. Nem juthatok olyan sorsa, mint Henrietta néni! Nem, nem és nem! Azt kántáltam, hogy „Tűnj el, sátán, tűnj el, sátán!”, mintha Jesse Breeman megegyezne a pokol legsötétebb és leggonoszabb teremtményével. Elnyújtóztam a földön – észre sem vettem, melyik pillanatban kezdtem zokogni. Mikor újra kinyitottam a szemeimet, már egyedül voltam a szobában.

Jesse Breeman eltűnt.